Feküdtem itthon az ágyamban, és bámultam a felhőket. Közben eszembe jutott, hogy tavaly nyáron mennyit voltam itt B.-vel ugyanígy, mennyit nevettünk és mennyi hülyeségről beszélgettünk, amikről már akkor tudtuk, hogy nem igazak, nem is lehetnek azok. Mégis elhitettük magunkkal, hogy elhisszük őket, hogy majd mi mások leszünk, hogy nekünk lehet. Csak feküdtünk az ágyamon, szerettük egymást és mindig én voltam a kiskifli.
Aztán az jutott eszembe, hogy ezen a nyáron senki nem fog velem az ágyamon feküdni. Senki nem fog hazugságokat sugdosni a fülembe, és senki sem fog nézni, miközben alszom. Nem fogok arra felébredni, hogy ott fekszik mellettem a másik, és megnyugodni, mennyire jó, hogy velem van, és hiába megy haza másnap, az illata ottmarad a párnámon, talán még a hajszálai is.
Mégsem vagyok szomorú. Nem érzem úgy, hogy ne működnék egyedül, hogy kell a másik. Egész életemben mindig valaki más mellett találtam meg a helyem, vagy talán jobb lenne azt mondani, hogy valaki másban. Most magamban akarok keresni. Szabad akarok lenni, élni akarok, átélni, megélni, kiélni, túlélni. Ki vagyok éhezve a kalandra, az érzelemre, arra a szabadságra, amit az adhat, hogy nem más függvényében, hozzá igazodva és igényeit kielégítve viselkedem, hanem magamért, egyes egyedül, úgy ahogy nekem jó, ahogyan épp tetszik.
Végre egyszer magamnak akarok (meg)felelni.
És átélni, és megélni, és kiélni, és túlélni.
Érezni és élni, ahogy épp jó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése