Beszélgetés a húggal

Én:    - Mit kérsz a ballagásodra?
Húg: - Külföldi utat, valamelyik tengerpartra.
Én:    - Egy egyetemista pénztárcájához mérten gondolkozz, légy szíves!
Húg: - Akkor egy fröccsöt!*


*végre, végre kiderül, hogy megvan a gyerekben a potenciál

Elaludtunk,és azt álmodtam, hogy vele vagyok.

Sosem gondoltam volna, hogy az olyan dolgok, mint az orosz hússaláta, vagy a Naboo starfighter ekkora hatást fognak gyakorolni az életemre, de a kozmikus lófasznak ezúton is köszönöm a közreműködést.

Most ez az aktuális szám a fejemben.

Hazajöttem, és szeretnék biciklire pattanni, akár a Tiszáig is kitekerni, vagy csak körbekörbekörbe a városban, ehelyett beadandókat gyártok jövő hétre. Azért a piacra elmentem (mert a 300ftos melltartó rulez), és amikor a húggal megközelítettük a kínai büfét (ahol a világ legeslegjobb kínai kajája van!), a szakács, Yang felesége előre kiszúrt minket és nyolcszáz wattos mosollyal mondta, hogy helósziasztok :D

Amúgy meg, kéne valami fasza munka nyárra Pesten.

Sokat gondolkozom azon mostanában,  hogy van-e jogom ahhoz, amit csinálok. Hogy megtehetem-e, hogy én hozzak meg olyan döntéseket azzal kapcsolatban, legyen-e közöm valakihez, vagy ne. Hogy véget érnek-e dolgok, hogy el lehet-e vágni egyetlen döntéssel minden szálat, ami köt valakihez.

Persze nyilván a rajztanárról beszélek. Visszagondolva kicsit úgy érzem, nem volt jogom ahhoz, hogy vele legyek, mert valahol mindig tudtam, hogy egyszer vége lesz, és nem én vagyok az, akire szüksége van. De hát lehet is nekem beszélni. Hogy ne kezdjünk bele, mert fájni fog. 

Hova jutottam megint? Oda, hogy nem hiszek el semmit addig, amíg nem nyúlok a tűzhöz, és meg nem égetem magam. ÉS másokat is, akik közel állnak hozzám, és ha jót akarok nekik, távol kellene tartanom magam tőlük. 

Néha eszembe jut, hogy talán jobb lenne a világnak, ha elütne egy busz...

Furcsa nagyon most ez a kettősség, ami bennem van. Annyi a változás, az újdonság, hogy csak kapkodom a fejem, és remélhetem, hogy jó döntéseket hoztam. Bár, még mindig tartom magam ahhoz, amit akkor döntöttem el, amikor a pszichopata csendesgyilkos exről kiderült, hogy átbaszott: nem fogom megengedni magamnak, hogy lelkiismeret-furdalásom legyen a tetteim és döntéseim miatt. Ha akkor azt gondoltam helyesnek, annak megvan az oka. Ami megtörtént, azon úgysem tudok változtatni - felesleges az önmarcangolás.

Bár, hozzátenném, most sem magamat sajnálom. 

Szóval, jelentkeztem egy indonéz ösztöndíjra, azon az alapon, hogy kapja be mindenki, ha nem mehetek Japánba, akkor is világot fogok látni. Méghozzá valami überfasza helyen, mondjuk Balin. Az ösztöndíjat megkaptam, a dolog szépséghibája csak annyi, hogy egy Malang nevű városba, amit még csak nem is említettem a study planben, sőt, szinte azt sem tudtam, hogy létezik, és siralmasan messze van nemhogy Balitól, de még az óceántól is. Persze ez baromira nem érdekel, szerintem nincs a világon olyan hely, ahol nem lehetne fantasztikus dolgokat találni.

Az ügy másik fele, hogy beadtam egy pályázatot Japánba is, ami viszont még nincs elbírálva; május közepe felé várjuk az eredményt. Ez ugyanaz az ösztöndíj, amit tavaly nem kaptam meg. 

Ergo, most már biztos: szeptemberre elhúzok a Távol-Keletre! Már csak a pontos hely kérdéses :)

(Viszont, ha Indonéziában fogom ünnepelni a szülinapom, akkor kihívás lesz muszlim országban nőként bebaszni. Rákenroll!)

Azt mondja ma nekem Csimpó: "Ne viselkedj már úgy, mint egy 21 éves kis picsa!" :D

Amúgy kaptam egy ösztöndíjat Indonéziába.

nemésnem megy ki a fejemből, és az a kép sem ami társul hozzá ó nem...