Az arcüregemet megtámadó kórság valószínűsíthetően az ebola és a kergemarhakór puszipajtásaként szocializálódott. Persze közöttük mindig elnyomva érezte magát - elvégre nem képes egy nap alatt kifolyatni valaki vérét a pórusain át, például.

Azonban most megelégelte az örök sereghajtó szerepét: ellenáll a második fajta antibiotikumnak, és miközben kilyukad a gyomrom a kapszuláktól, ő köszöni szépen, vígan elvan az orr-és egyéb mellékütegeimben, sőt, már a családalapítást fontolgatja.

Kinyúltam, holnap 2 zh.

Halálközeli élmény: rajztanárral jövünk hazafelé a délutáni moziból, mondom neki, jöjjön fel. Az ajtóban rájöttem, hogy nincs nálam a kulcsom. Felhívtam a húgomat:

- Gyere már le, engedj be minket.

- Minket?

- Jaja, itt van A. is.

- Szerintem ez nem jó ötlet. Vendégeink vannak.

Itt csücsült a konyhánkban a régi sakkedzőm (aki most a húgomat tréningeli). Ebben csak az a ciki, hogy A. munkatársa volt.

A rajztanár balra el. Az itthonhagyott kulcscsomó megmentette a napot :D