Ennyi. Kibuktam és kétségbeestem.

Igen, anya, apa, vagyok olyan önző hogy a saját bajom miatt hisztizzek. Ez van, nem érdekel hogy másnak is szar és más is szenved a tanulással és nem élvezi és a munkáját se szereti senki.

Csak akkor tudnám, minek csinálom az egészet.

Elegem van. Holnap meg fogok bukni, aztán bujdoshatok el a világba(mert más meg tudta csinálni, más nem bulizott annyit, másnak megy neked miért nem).

Most ez akkor a tűréshatár?

Jöjjön most egy kis rinya.

Az a probléma, hogy nem találom a helyem, még mindig fenn áll. Azt sem tudom, mit akarok, sőt már azt sem, hogy mit nem. Megette a fene az egészet. Viszont, lényegesen jobb a kedvem, mint tavasszal (azóta rájöttem, hogy nincs is személyiségem, és így el tudtam fogadni dolgokat...bár lehet, hogy mostmár túl könnyen megy).

Gabi szerint van egy új skillem, amivel kapcsolatban nekem leginkább az a véleményem, hogy wtf?! Értetlenül állok nem egy esemény előtt, az az igazság. Sőt, magam előtt is értetlenül állok.

Valahol, út közben elhagytam az illúziókat...valaki nem segítene megtalálni? Nem akarok illúziómentes életet, meg túl sok valóságot. Szerintem rászokom a fűre, aztán jöhet az LSD, majd a heroin, és végül egy mocskos sikátorban fogok elpusztulni. De legalább repülés közben...

Az egyetem sem megy úgy, ahogy kellene. Ez elszomorít... bár, a héten kaptam egy ötöst jeee:D

Amúgy nem értem, miért van mostanában lepra kedvem. Nem kéne, annyira nem rossz nekem, mégis, mindig elbassza a hangulatom valami.

De csütörtökön megyek puruttya bulira. Van pólóm is. Nagyon király lesz. Aztán pénteken haza egy kicsit. Hiányzik anyuapu, meg a lökött húgom is...

Olyan gyámoltalan vagyok.

És nem értem miért, miért, miért, mikor nincs okom rosszul érezni magam.

Az életet úgy szeretném elképzelni, mint egy nagy-nagy játszóteret, ahol számtalan játék van. Én vagyok a gyerek, aki beszabadul ide, felügyelet nélkül. Mindent ki akarok próbálni-először úgy, ahogyan akkor csinálnám, ha Anya is ott lenne. Szépen kapaszkok felfelé a mászókán, nem ugrálok egyikről a másikra, a csúszdán csak lefelé csúszok. A homokozóban sütiket sütök, szép sorban, egymás mellé kiöntve őket, miután belelapítottam a rózsaszín lapátommal a formába.

Aztán minden játék unalmas lesz, ha úgy játszom velük, ahogy kell. Egy hang a fejemben azt mondja: "Rossz kislány vagy, ezt nem szabad!" De nem törődöm vele. Bedugom a fejem a mászóka réseibe, izgulva, mikor szorul be. Hason csúszok le a csúszdán - tudom, hogy telemegy a szám homokkal, de nem lehet nem kipróbálni, milyen hason csúszni. Egyik játékról a másikra ugrálva beleverem a fejem a betonba. A homokot a fejemre szórom, a lapátot elhajítom. Egyensúlyozni próbálok a mérleghintán. Persze onnan is leesek. Megütöm magam, fáj, de vár a többi játék... vajon fel lehet mászni a csúszdán visszafelé? Állva is lehet hintázni? Mennyit kell körbe forognom, hogy annyira elszédüljek, hogy ne tudjak állni a lábamon?

Ha majd haza kell mennem, arra gondolhatok, hogy játszottam mindennel-úgy ahogy szabad, és úgy is, ahogy nem.

Így akarok most élni.

Újabb értelmetlen bejegyzés

Egész nap megy a Holy Wood, oda-vissza, mert az nekem jó (?).

Elvagyok itthon, tengek-lengek, estére meg szinte mindig van program, már ha anyámék nem kezdenek el balhézni, hogy hova megyek már megint. Azt meg hiába mondanám, nem értenék, hogy minden jobb annál, minthogy itthon legyek, mert azt hinnék, velük van bajom. Pedig dehogyis... Kell most hogy menjek, akárhova. Ha nem jött volna össze a banda, nem tudom mi lenne velem.

Közben meg olyan fura dolgok járnak a fejemben. Nem látom magam előtt a célt. Egyáltalán, semmilyen célt nem látok. Itt vagyok majdnem 20 éves fejjel, és nem tudom elképzelni mit érek azzal, hogy egyetemre járok, tanulok, stb. Lesz munkám? Nem hinném... és ha lesz is, mivel leszek boldogabb? Ha keresni fogok, esetleg jól, mert megtanulok egy különleges nyelven, boldogabb leszek-e, mint azok, akiknek nincs diplomájuk?

Vissza akarom kapni azt az énemet, aki biztos volt benne, hogy tudja, mit csinál, és hogy jól csinálja. Persze nem úgy volt, de ha már én magam sem hiszek abban, hogy van értelme valaminek is, akkor mégis mit várok a világtól?! Nem érzem úgy, hogy a kezemben lenne az irányítás, hogy én határoznám meg, mi történik velem. Sodródok, és ez nem jó.

Próbálom úgy felfogni a jelenlegi helyzetem, hogy meg kell találnom a módját, hogy boldogulok egyedül. Nem magányosan, mert magányos nem vagyok, de anélkül, hogy valaki úgy szeretne, meg úgy nézne rám és a többi. Mintha egy tükör elé állnék, és integetnék egy ismeretlen alaknak, de rá kell jönnöm, hogy az én vagyok, hiszen ez csak egy tükör. Igazi tükröt akarok, nem egy másik embert, nem reakciókból és elvárásokból felépíteni magam.

Heló, én.

Kóci jövőképe

A Kóci üzenete:

na majd bemutatlak neki

A Kóci üzenete:

aztán majd egymásba estek meg összeköltöztök meg házasodtok meg lesz két gyereketek, egy fiú meg egy lány

A Kóci üzenete:

a srác felszed 20 kilót 10 év alatt

A Kóci üzenete:

ja ráadásul ikrek lesznek

A Kóci üzenete:

2 petéjűek

nicdoc üzenete:

ne hagyd abba

A Kóci üzenete:

fúú az jó sokba fog ám fájni

A Kóci üzenete:

dupla babakocsi meg mindenből alapból 2

A Kóci üzenete:

először a lehetőségek miatt pesten maradtok, gazdagréten lesz egy 2,5 szobás kis lakásotok

A Kóci üzenete:

de miután vmelyikőtök kiég elhatározzátok h leköltöztök vidékre...mivel pont az ország 2 ellentétes végében laktok megegyeztek h mondjuk érd, vagy gödöllő jólesz

A Kóci üzenete:

nemtom többet most nem akarok írni mert akk lelövöm a poént

Ha netán valami ilyen, vagy ehhez hasonló fordulatot venne az életem, lőjetek le. Köszi!

Meddig még?

Annyira szánalmas vagyok, hogy az már nekem fáj. Undorító módon függök attól, hogy épp van-e valakim, vagy nincs. Lehet, hogy kezeltetni kellene magam? Egyszerűen nem bírom felfogni, hogy miért ennyire meghatározó, hogy van-e hímenű egyed a közelemben, vagy nincs. Nem értem miért érzem magam haszontalannak és értéktelennek, ha nem kellek valakinek (aki a tényállás szerint meg sem érdemelne, de ezt valószínű csak azért jó hajtogatni, hogy ne kelljen azt mondani, hogy én nem vagyok elég jó hozzá). Beteges amit művelek. Nem tudok leülni tanulni, más dolgokkal foglalkozni, mert folyamatosan pörög az agyam és hülyeségeken gondolkozom, mint például a miértek.

Vicces dolog a naivitás, de szerintem én már beteges szintre fejlesztettem. Mintha nem csalódtam volna eleget az emberekben ahhoz, hogy rájöjjek, nem jóindulatúak és nem törődnek senkivel se magukon kívül. Persze vannak kivételek, mint mindig, csak nekem mostanában nagyon nem sikerült a kivételekkel összefutni. Főként az ellenkező nemre értendő.

Meg fogok őrülni. Szörnyű dolog, ha valakinek nem kell a szeretetem. Felhalmozódik bennem a sok-sok érzés és nem tudok vele mit kezdeni. És emellett olyan szeretethiányom van, hogy csak na. Szerintem minden egyes hülyeséget, amit mostanában sikerült összehoznom (márpedig nem volt kevés), emiatt tettem.

Legalább azt tudnám, hogy mivel jobb más, mint én. Hogy mit tud, amit én nem. Hogy mégis mi a jó fene hiányzik belőlem, ami másban megvan. Hogy miért vagyok ilyen gyámoltalan és szerencsétlen.

A darabkáimat, amiket nagy nehezen összekapartam, sikerült megint szétszórni. Szinte látom, ahogy gurulnak szanaszét, mint a gyöngyök, és van, ami begurul az ágy alá, a hűtőszekrény alá, és onnan már sohasem kerül elő. Rettentő módón szétestem. Megint. És a szánalom az, hogy megint pasi miatt.

Ilyen nincs. Nem bírom. Válaszokat akarok. Sírni akarok.

Valaki simogassa meg a hajam...

klimax

Kicsit kezd elegem lenni a mindenféle hangulatingadozásaimból. Egyszer úgy érzem, hogy minden oké, még a gondokat, problémákat beleszámolva is, máskor meg úrrá lesz rajtam a letargia valami miatt, amin már úgy gondoltam, hogy túl vagyok vagy legalább sikerült feldolgozni. Mintha megint 16 lennék:D Bár jobban belegondolva, legutóbb 16 évesen voltam hasonló szituációban, mint most (ergo: a szerelmi életem a nullához konvergál). Da akkor két hónap után jött B. Most meg nem úgy tűnik, mintha valaki egyáltalán a közelembe akarna kerülni.

Szerelmes akarok lenni megint, olyan undorító módon. Amikor az ember már szégyelli magát, mert annyira boldog. Rózsaszín ködöt akarok, és valakit, aki megsimogatja a hajam. Légyszi.

mi van az emberekkel???

Ma felhívott egy régi barátom, akivel csúnyán összevesztem és nem is beszéltünk két és fél évig. Felhívott, hogy nagyon szarul van, mert kirakta a barátnője, és találkozzunk és beszélgessünk. 15 min múlva kinn voltam a Feneketlen tónál, és kb. déltől fél négyig beszélgettünk. Szegény fiú azt hitte, hogy én fogok neki bíztató dolgokat mondani az életről...azt mondta, hogy azt várta, odamegyek kiegyensúlyozottan és boldogan, és majd jól felvidítom. Izé...ezt valahogy elcseszte. Szerintem már amikor meglátott, megbánta, hogy pont engem hívott fel. Meg is jegyezte, hogy szarul nézek ki, pedig én azt hittem, hogy már abszolút regenerálódtam otthon. Ezek szerint nem sikerült. Igaz, hogy nem tudtam bíztató meg vidám meg vigasztaló dolgokat mondani, de örültem, hogy találkoztunk. Akárhogyis.

Megbizonyosodtam róla, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek kicsúszott a lába alól a talaj. Sok ismerősöm van így, hogy nem találja a helyét, és nem tudja, mit kezdjen magával. Mellesleg én is. Az az igazság, hogy egyre inkább azt látom, hogy nincsenek eszmék, nincsenek érzelmek, nincs miben hinni és nincs miért csinálni a dolgokat. És ez szar. Élek bele a vliágba, azt sem tudom, mit csinálok holnap, akikkel szeretnék találkozni, nem érnek rá, és a legszörnyűbb az egészben, hogy azt sem tudom, szeretnek-e igazán engem az emberek. De komolyan. Folyamatosan azt látom, hogy mindenki jópofizik mindenkivel, és amint lehet, beindul a pletyka. Meg a kibeszélés. És mi van akkor, ha idegesítem az embereket csak nem mondják meg.
Hiányzik valami biztos pont. Egyszerűen nincs mibe kapaszkodnom, de nem akarok lejjebb csúszni a lejtőn. Épp elég volt már belőle. Nem találok értéket sehol. Nem találom magam.