Elvagyok itthon, tengek-lengek, estére meg szinte mindig van program, már ha anyámék nem kezdenek el balhézni, hogy hova megyek már megint. Azt meg hiába mondanám, nem értenék, hogy minden jobb annál, minthogy itthon legyek, mert azt hinnék, velük van bajom. Pedig dehogyis... Kell most hogy menjek, akárhova. Ha nem jött volna össze a banda, nem tudom mi lenne velem.
Közben meg olyan fura dolgok járnak a fejemben. Nem látom magam előtt a célt. Egyáltalán, semmilyen célt nem látok. Itt vagyok majdnem 20 éves fejjel, és nem tudom elképzelni mit érek azzal, hogy egyetemre járok, tanulok, stb. Lesz munkám? Nem hinném... és ha lesz is, mivel leszek boldogabb? Ha keresni fogok, esetleg jól, mert megtanulok egy különleges nyelven, boldogabb leszek-e, mint azok, akiknek nincs diplomájuk?
Vissza akarom kapni azt az énemet, aki biztos volt benne, hogy tudja, mit csinál, és hogy jól csinálja. Persze nem úgy volt, de ha már én magam sem hiszek abban, hogy van értelme valaminek is, akkor mégis mit várok a világtól?! Nem érzem úgy, hogy a kezemben lenne az irányítás, hogy én határoznám meg, mi történik velem. Sodródok, és ez nem jó.
Próbálom úgy felfogni a jelenlegi helyzetem, hogy meg kell találnom a módját, hogy boldogulok egyedül. Nem magányosan, mert magányos nem vagyok, de anélkül, hogy valaki úgy szeretne, meg úgy nézne rám és a többi. Mintha egy tükör elé állnék, és integetnék egy ismeretlen alaknak, de rá kell jönnöm, hogy az én vagyok, hiszen ez csak egy tükör. Igazi tükröt akarok, nem egy másik embert, nem reakciókból és elvárásokból felépíteni magam.
Heló, én.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése