Két napja 39 fokos lázzal fekszem, nem bírok enni, mozogni, semmit. Az egyetlen vigaszom, hogy esténként eljön, megsimogatja a hátam, csinál nekem teát, ott ül az ágyam szélén és látom, milyen rosszul esik neki, hogy el kell mennie.

Hihetetlenül jó érzés, hogy törődik velem.

Fosok.

Ma megyek vissza a kórházba, egyedül. Ez nemcsak azért rossz, mert annyira szerencsétlen vagyok, hogy nem találok meg semmit (ez még orvosolható), hanem mert egy kórház egyedül annyira nyomasztó. Arról nem is beszélve, hogy félek, hogy Bob már felnyúlt az agyamig, vagy hasonlók...

Zoltán felajánlotta, hogy megsétáltatja a kis polipomat, ergo elkísért volna, de ezt elég nehéz úgy megoldani, hogy nem Pesten van az orvosom.

A BN hétvégét is ott kellett hagyni, pedig annyira jó volt...

Picsába.

Halálközeli élmény: rajztanárral jövünk hazafelé a délutáni moziból, mondom neki, jöjjön fel. Az ajtóban rájöttem, hogy nincs nálam a kulcsom. Felhívtam a húgomat:

- Gyere már le, engedj be minket.

- Minket?

- Jaja, itt van A. is.

- Szerintem ez nem jó ötlet. Vendégeink vannak.

Itt csücsült a konyhánkban a régi sakkedzőm (aki most a húgomat tréningeli). Ebben csak az a ciki, hogy A. munkatársa volt.

A rajztanár balra el. Az itthonhagyott kulcscsomó megmentette a napot :D

Fél hétre kellett mennem vérvételre. Fél hétre. Jáááj. Engem meg lehetne ölni a korán keléssel.

A tegnapi móka mondhatni lecsengett... tudtam, hogy fog történni valami, mert a darabolós gyilkossal álmodtam, akiről álmomban tudtam is, hogy ki, meg nem is, és mindig akkor ölt, ha engem meglátott, mert nagyon gyűlölt, és a feldarabolt hullákat fém iratszekrényekbe pakolta bele, aztán engem akart fogjul ejteni, és sikerült is elkapnia, de csak lassan darabolt fel, és emlékszem, hogy hadonásztam a karcsonkommal. Mikor felkeltem, csekkoltam, élnek-e a szobatársak...

Ez nagyon para. Féltem bejönni a lépcsőházba. A parkolóból láttam, hogy ég a villany a lánynál. Be vagyok szarva.

Mikor hazaértem tegnap, anyukám azzal fogadott, hogy a házba fog költözni egy család, akiknek van egy bomlott elméjű lányuk, akit még senki sem látott, de éjszaka szokott kiabálni, és nem hajlandó tisztálkodni. Namármost, ha még senki sem látta, akkor nem tudom, honnan szedték, hogy nem mosakszik, de amint meghallottam a dolgot, teljesen kétségbeestem.

Amióta megnéztem a Kört, van egy olyan parám (az udvarunkon levő régi kutat leszámítva), hogy megyek a lépcsőházban felfelé, és a lépcsőfordulóban egyszercsak ott fog állni Samara. Persze ez a dolog egyre inkább elhalványult, ahogy teltek az évek, sőt mostanában már eszembe se jutott...de mostantól mi lesz??????

Mi lesz, ha jövök hazafelé este valahonnan, és egyszercsak szembe találom magam az őrült szomszéddal???? És a hosszú haja csimbókokban az arcába fog hullani?? És elindul felém??? Ésnem lesz hova menekülnöm??? És az alvó ház fel sem figyel a sikolyaimra?????Meg fogok halni az ijedtségtől...

És persze megint sikerült összebalhézni a családdal, miért is ne. Nagyon rosszul tud esni, hogy pont azok baszogatnak a legjobban, akiktől azt várnám, hogy támogassanak meg szeressenek akkor is, ha mondjuk nem vagyok tökéletes.

És azt álmodtam, hogy Zsófit kirúgatta a koliból a KDB, mert tizennégyen meghaltak és negyvenhárman megsebesültek.

I'm having sooooo much fun.

Én most nagyon elfáradtam.

Csütörtökre vár 10 lecke kanji, egy fogalmazás, holnap szakszövegolvasás, ma héberül olvastam. (Kb úgy ment a dolog hogy ezek és ezek a magánhangzók, jó akkor most itt van ez a sor olvassa fel kérem! Elég vicces volt ahogy mindenki szerencsétlenkedett...kivéve, aki már tanult héberül.) Egész nap bent ülök a zegyetemen, tanulok, és mégsem haladok sehova...

Anyukám is felhívott ma, mire mondtam, hogy fáradt vagyok, és erre azt válaszolta, hogy hétvégén pihenni kellett volna, nem bulizni. Tudom, hogy igaza van, de nem tudná egyszer azt mondani, hogy szegény én? Nem akarom sajnáltatni magam, mert aludhattam is volna pénteken, igen, de hogy a családom egy nyamvadt GÉPnek néz, aki ontja magából az eredményeket, kezdem megunni.

Le vagyok törve, szomorú vagyok, és senki sincs itt, akihez hozzábújhatnék. Szétestem, pedig a suli még el se kezdődött...

Micsináljak most?

Hajjaj...

Hazaköltöztem. Nem gondoltam volna, hogy ilyen rosszul fog esni. Semmi baj a családdal, vagy ilyesmi, egyszerűen nem tudom megszokni a csendet, a nyugit, azt, hogy nincs folyosó, ahova kiülhetek, nincsenek szomszédék és nem megyek át kávézni a b204be. Nincs dokk se, meg semmise. Szerintem be fogok kattanni a nyáron. A helyzetet pedig csak fokozza, hogy nincs időm elpakolni a mondattan uv miatt, és a szobám tele an a koliból hazahozott cuccokkal, a ruháim pedig zsákokban vannak. Tisztára mint egy turkáló.

Arról pedig nem is beszélve, hogy megőrülök, mert nem tudom kiverni a fejemből, akit már ki kellett volna hónapokkal ezelőtt. Nem arról van szó, hogy ne bírnám felfogni hogy nem és nem és nem (amit mellesleg napjában 20 milliószor mondogatok magamnak is). Ennyire nem vagyok hülye. Az értelem szintjén minden rendben van. Viszont az, hogy hetente háromszor vele álmodok, az már egyáltalán nincs rendben. Erre már nem mondhatja senki, hogy direkt csinálom. De még az álmaim sem jók... Mindig szidom magam, hogy miért csinálom ezt, úgyis megint lelép, úgysem vagyok jó neki. És mégis minden egyes alkalommal engedek, és minden álmom alatt kidob, vagy mással látom, és sosincs jó vége.

Mégis azzal ébredek: csak álmodtam, hogy megint vele...?

Végtelenül szánalmasnak érzem magam, mert ez nem rám vall. Én nem ilyen vagyok. Ha valaki menni akar, akkor menjen, viszlát. Legfeljebb sírok egy ideig, de ennyi, továbblépek. Most a fordítottja történt. Egyszer sem sírtam még miatta. De mindig ott motoszkál a fejemben, hogy ő erre ezt mondaná, ezt csinálná, ezt mondta, ezt csinálta. Azt sem tudom minek nevezzem ezt az egészet.

Undorító. Unom már. Dühít.

Remélem olvas (ki van zárva...) és akkor most még jól le is égettem magam. Ez lenne az ábszolút csúcspont.

Nemnemnemnem

Megőrülök bekattanok elmegy az eszem elsorvadt az agyam kivagyok nem bírom tovább. Fáj a tanulás.

Valaki lőjjönle^^ köszi!