A mai nap eléggé ambivalens. Latinon tanultam egy csomó, előismeretemmel összeegyeztethetetlen latin szót (tempus=időjárás, nem pedig a barbárok hadistene, regis=a királynak a valamije, nem pedig egy félszerzet neve). Aztán az A épületből kifelé, zombi létformában, kezemben kávéval, összefutottam egy volt osztálytársammal. Amikor olyan furán nézett, és azt mondta, "Nem bírom ki, hogy ne mondjam el!", akkor már tudtam, hogy nem lesz jó vége...sőt azt is, hogy Balázsról fog mondani valamit. A közlendőjét először elhesegettem, majd miután felcaplattam a harmadikra, és elmaradt az órám, amire rohantam, picit felzaklatva, a B épület előtt az egyik padon ülve írtam egy bejegyzést, amit nem publikálok, mert annyira szánalmas, hogy az már fáj.

Minden esetre vicces látvány lehetett, hogy felváltva hol röhögtem, hol pedig próbáltam halkan sírni, de a végső konklúzió az lett, hogy intermezzóvá degradálódtam a sors akaratával szemben, és megállapítottam, hogy egy önző kurva vagyok.

Beteg vagyok.

Ez azért óriási szívás, mert az összes csoptársam megy felezőtáborba 3 napra és kimaradok a buliból :( Miközben ők isznak, én fekszem az ágyban és trombitálva fájlalom a bal arcüregem... Bánatomban befejeztem a 19. sötételf-regényt, és elkezdtem Az idők végezetéig c. könyvet, ami a hőn szeretett Katedrális folytatása (bár, Jancsi és Aliena első ágyjelenetéhet képest a két jelenlegi főszereplőé smafu. Az előbbi etalon...).

Szombaton tequilával temettük a vizsgákat, és Gabiból nagyon ki akartam szedni valamit, ami egy üveg abszintomba kerülne, de elfelejtettem, mi volt az. Csak az ára maradt meg. Aztán kértem zenét és én Dreamet kértem és hirtelen nem tudtam kitalálni egy konkrét számot, erre meg berakták a kedvencemet. Aztán meg rájöttem, hogy ez nem is az én zeném, hanem a Balázsé, és öntudatlanul valami olyat kértem, ami hozzá kötődik ez amúgy nem is számít már.

Amikor meg elment mellettem meg a rajztanár mellett a tulaj, azt mondta: szép pár.

S.O.S.

Eltűntek a rendszeres olvasóim.

Mayday, mayday..!!!!

Volt ma egy előadásom, amit Birtalan Ágnes tartott. A nő szakterülete a sámánizmus. Annyira érdekes órákat tart... és mindig lelkes leszek tőle. Ez a félév kiöli belőlem a dolgokat. Olyan monoton, hogy elfelejtem, tulajdonképpen szeretem a szakomat... Meg a vallással kapcsolatos dolgokat. Ha lett volna a BTKn normális tájékoztatás, és tudtam volna, hogy létezik ilyen, akkor mentem volna vallástudományi minorra... ehelyett most meg szarakodok az ügyvitellel (bár úgyis titkárnő leszek a bölcsészdiplomámmal, szóval gyakorlati haszna az lesz...).

Amúgy meg az előadó totál rácsodálkozott, hogy nincs óránk a buddhizmusról ("Nem kapjátok intravénásan???"). Gondoltam magamban, mi csak a nyelvészetet kapjuk nemcsak intravénásan, hanem análisan is. Szenvedek is tőle rendesen.

Filológiai anális abuzátor.

Ahelyett, hogy mennék terepmunkázni Mongóliába XD (Persze ez mindig akkor jut eszembe, amikor ez a nő tartja az előadást. Amikor dr. Terjék tartotta, akkor el akartam menni katalogizálni egy sztúpa domborműveit Jávára:D)

Utálom, amikor vége van a hétvégének.

Annyira jó. De a hülye, unalmas hétköznapok, a szürkeség, nem jók. A hétköznapok megölnek. Márpedig most arra nincs kapacitásom, hogy hétvégét csináljak belőlük, nélküle meg annyira nem is akarok.

Megint sikerült belemásznom a sűrűjébe.

Tényleg nem tudom, mi lesz velem.

Vajon mikortól válik betegessé a jókedv és a letargia váltakozása?

Annyira úgy érzem, hogy nem akarok kihagyni senkit és semmit, nem akarok lemaradni semmiről, se a bulikról, se az ivászatról, se a másnapos mesenézésről. Emellett meg tanulni is akarok, meg férjhez menni egyszer.

Ilyen faszságokon is gondolkoztam, hogy nekem most minden pasiban potenciális férjjelöltet kéne látnom? Mert ha nem akkor nem is veszem komolyan? Vagy mi? Sőt, apajelölteket kéne keresnem, akiknek a génei megfelelőek a leendő utódaimnak??? (Na jó, tudom, hogy nem fogok férjhez menni és a szalagavató egyszeri és megismételhetetlen esküvői ruhás alkalom volt, és Balázs volt az egyetlen aki volt annyira elvetemült, hogy képes lett volna elvenni, de ez meg már régen mindegy:D)

Meddig lehet gondolkodás nélkül beleélni a világba???

Ez már az életközépi válság, én mondom.

Pedig Gabi is megmondta, hogy a gondolkodás nem egészséges, és nem tesz jót nekem.

De szerintem a legynagyobb baj, hogy saját magamat nem tudom komolyan venni.

Méééééééér jár az agyam ennyi hülyeségen, mééééééééééééééér?????

Ez nagyon para. Féltem bejönni a lépcsőházba. A parkolóból láttam, hogy ég a villany a lánynál. Be vagyok szarva.

Kezdem mostmár én is elhinni, hogy egy mihaszna, semmittevő szar vagyok, aki csak b@ssza a fajtáját. Nem is értem, hogy miért vagyok hullafáradt (hát persze, hogy a bulizástól, igen így van). Nem akarok panaszkodni, biztos nem olyan nehéz nekem, mint az orvososiknak például. Csak egy pici együttérzést szeretnék. Egy hangyányit. Nem sajnálatot, együttérzést. Hogy valaki azt mondja végre, megértem, hogy ki vagy bukva.

Erre hazajövök, és megint megkapom, hogy tulajdonképpen én semmit sem teszek a jövőm érdekében, lusta vagyok, mindenre jut időm, csak arra nem amire kéne.

Még ha a bulizástól lennék fáradt, egy szavam sem lenne, mert az a saját hibám. Két hete nem alszom 6 óránál többet, mert tanulok, és még ez sem elég, nem megy annyira jól a dolog, mint szeretném. Erre meg az a válasz, hogy nyáron nem csináltam semmit.

Igazán köszönöm a támogatást.

Én ezt már nem bírom sokáig.

Én most nagyon elfáradtam.

Csütörtökre vár 10 lecke kanji, egy fogalmazás, holnap szakszövegolvasás, ma héberül olvastam. (Kb úgy ment a dolog hogy ezek és ezek a magánhangzók, jó akkor most itt van ez a sor olvassa fel kérem! Elég vicces volt ahogy mindenki szerencsétlenkedett...kivéve, aki már tanult héberül.) Egész nap bent ülök a zegyetemen, tanulok, és mégsem haladok sehova...

Anyukám is felhívott ma, mire mondtam, hogy fáradt vagyok, és erre azt válaszolta, hogy hétvégén pihenni kellett volna, nem bulizni. Tudom, hogy igaza van, de nem tudná egyszer azt mondani, hogy szegény én? Nem akarom sajnáltatni magam, mert aludhattam is volna pénteken, igen, de hogy a családom egy nyamvadt GÉPnek néz, aki ontja magából az eredményeket, kezdem megunni.

Le vagyok törve, szomorú vagyok, és senki sincs itt, akihez hozzábújhatnék. Szétestem, pedig a suli még el se kezdődött...

Micsináljak most?

A bölcsészlelkem 200 20%-a teljes megsemmisülésre ítéltetett. Ámokfutás ez az egész, egy feneketlen szakadék széle felé.

Vajon ha istentelenül beb@sznék, kihánynám a pillangókat a hasamból?

Nincs jó válasz.

A tudatalattim egy kurva.

Újabb értelmetlen bejegyzés

Egész nap megy a Holy Wood, oda-vissza, mert az nekem jó (?).

Elvagyok itthon, tengek-lengek, estére meg szinte mindig van program, már ha anyámék nem kezdenek el balhézni, hogy hova megyek már megint. Azt meg hiába mondanám, nem értenék, hogy minden jobb annál, minthogy itthon legyek, mert azt hinnék, velük van bajom. Pedig dehogyis... Kell most hogy menjek, akárhova. Ha nem jött volna össze a banda, nem tudom mi lenne velem.

Közben meg olyan fura dolgok járnak a fejemben. Nem látom magam előtt a célt. Egyáltalán, semmilyen célt nem látok. Itt vagyok majdnem 20 éves fejjel, és nem tudom elképzelni mit érek azzal, hogy egyetemre járok, tanulok, stb. Lesz munkám? Nem hinném... és ha lesz is, mivel leszek boldogabb? Ha keresni fogok, esetleg jól, mert megtanulok egy különleges nyelven, boldogabb leszek-e, mint azok, akiknek nincs diplomájuk?

Vissza akarom kapni azt az énemet, aki biztos volt benne, hogy tudja, mit csinál, és hogy jól csinálja. Persze nem úgy volt, de ha már én magam sem hiszek abban, hogy van értelme valaminek is, akkor mégis mit várok a világtól?! Nem érzem úgy, hogy a kezemben lenne az irányítás, hogy én határoznám meg, mi történik velem. Sodródok, és ez nem jó.

Próbálom úgy felfogni a jelenlegi helyzetem, hogy meg kell találnom a módját, hogy boldogulok egyedül. Nem magányosan, mert magányos nem vagyok, de anélkül, hogy valaki úgy szeretne, meg úgy nézne rám és a többi. Mintha egy tükör elé állnék, és integetnék egy ismeretlen alaknak, de rá kell jönnöm, hogy az én vagyok, hiszen ez csak egy tükör. Igazi tükröt akarok, nem egy másik embert, nem reakciókból és elvárásokból felépíteni magam.

Heló, én.

Egyszerűen nem tudok megszabadulni a gondolattól, hogy tényleg ekkora idióta lúzer vagyok, és ilyen könnyű átb@szni. Rettetően dühít, és emellett fáj, hogy hazudott, és én meg annyira hülye vagyok, hogy hittem neki.

Pedig annyira nem számít, régen mindegy már. Mégis ott motoszkál a fejemben folyamatosan, nem hagy nyugodni, nem, nem és nem...

Olyan vagyok mint valami hisztis picsa. Mintha a világon egyedül lennék ezzel és velem történne először és nem léteznének nagyobb gondok ennél.

Elegem van már.

...

Segítség.

Nemnemnemnem

Megőrülök bekattanok elmegy az eszem elsorvadt az agyam kivagyok nem bírom tovább. Fáj a tanulás.

Valaki lőjjönle^^ köszi!

Meddig még?

Annyira szánalmas vagyok, hogy az már nekem fáj. Undorító módon függök attól, hogy épp van-e valakim, vagy nincs. Lehet, hogy kezeltetni kellene magam? Egyszerűen nem bírom felfogni, hogy miért ennyire meghatározó, hogy van-e hímenű egyed a közelemben, vagy nincs. Nem értem miért érzem magam haszontalannak és értéktelennek, ha nem kellek valakinek (aki a tényállás szerint meg sem érdemelne, de ezt valószínű csak azért jó hajtogatni, hogy ne kelljen azt mondani, hogy én nem vagyok elég jó hozzá). Beteges amit művelek. Nem tudok leülni tanulni, más dolgokkal foglalkozni, mert folyamatosan pörög az agyam és hülyeségeken gondolkozom, mint például a miértek.

Vicces dolog a naivitás, de szerintem én már beteges szintre fejlesztettem. Mintha nem csalódtam volna eleget az emberekben ahhoz, hogy rájöjjek, nem jóindulatúak és nem törődnek senkivel se magukon kívül. Persze vannak kivételek, mint mindig, csak nekem mostanában nagyon nem sikerült a kivételekkel összefutni. Főként az ellenkező nemre értendő.

Meg fogok őrülni. Szörnyű dolog, ha valakinek nem kell a szeretetem. Felhalmozódik bennem a sok-sok érzés és nem tudok vele mit kezdeni. És emellett olyan szeretethiányom van, hogy csak na. Szerintem minden egyes hülyeséget, amit mostanában sikerült összehoznom (márpedig nem volt kevés), emiatt tettem.

Legalább azt tudnám, hogy mivel jobb más, mint én. Hogy mit tud, amit én nem. Hogy mégis mi a jó fene hiányzik belőlem, ami másban megvan. Hogy miért vagyok ilyen gyámoltalan és szerencsétlen.

A darabkáimat, amiket nagy nehezen összekapartam, sikerült megint szétszórni. Szinte látom, ahogy gurulnak szanaszét, mint a gyöngyök, és van, ami begurul az ágy alá, a hűtőszekrény alá, és onnan már sohasem kerül elő. Rettentő módón szétestem. Megint. És a szánalom az, hogy megint pasi miatt.

Ilyen nincs. Nem bírom. Válaszokat akarok. Sírni akarok.

Valaki simogassa meg a hajam...

klimax

Kicsit kezd elegem lenni a mindenféle hangulatingadozásaimból. Egyszer úgy érzem, hogy minden oké, még a gondokat, problémákat beleszámolva is, máskor meg úrrá lesz rajtam a letargia valami miatt, amin már úgy gondoltam, hogy túl vagyok vagy legalább sikerült feldolgozni. Mintha megint 16 lennék:D Bár jobban belegondolva, legutóbb 16 évesen voltam hasonló szituációban, mint most (ergo: a szerelmi életem a nullához konvergál). Da akkor két hónap után jött B. Most meg nem úgy tűnik, mintha valaki egyáltalán a közelembe akarna kerülni.

Szerelmes akarok lenni megint, olyan undorító módon. Amikor az ember már szégyelli magát, mert annyira boldog. Rózsaszín ködöt akarok, és valakit, aki megsimogatja a hajam. Légyszi.

mi van az emberekkel???

Ma felhívott egy régi barátom, akivel csúnyán összevesztem és nem is beszéltünk két és fél évig. Felhívott, hogy nagyon szarul van, mert kirakta a barátnője, és találkozzunk és beszélgessünk. 15 min múlva kinn voltam a Feneketlen tónál, és kb. déltől fél négyig beszélgettünk. Szegény fiú azt hitte, hogy én fogok neki bíztató dolgokat mondani az életről...azt mondta, hogy azt várta, odamegyek kiegyensúlyozottan és boldogan, és majd jól felvidítom. Izé...ezt valahogy elcseszte. Szerintem már amikor meglátott, megbánta, hogy pont engem hívott fel. Meg is jegyezte, hogy szarul nézek ki, pedig én azt hittem, hogy már abszolút regenerálódtam otthon. Ezek szerint nem sikerült. Igaz, hogy nem tudtam bíztató meg vidám meg vigasztaló dolgokat mondani, de örültem, hogy találkoztunk. Akárhogyis.

Megbizonyosodtam róla, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek kicsúszott a lába alól a talaj. Sok ismerősöm van így, hogy nem találja a helyét, és nem tudja, mit kezdjen magával. Mellesleg én is. Az az igazság, hogy egyre inkább azt látom, hogy nincsenek eszmék, nincsenek érzelmek, nincs miben hinni és nincs miért csinálni a dolgokat. És ez szar. Élek bele a vliágba, azt sem tudom, mit csinálok holnap, akikkel szeretnék találkozni, nem érnek rá, és a legszörnyűbb az egészben, hogy azt sem tudom, szeretnek-e igazán engem az emberek. De komolyan. Folyamatosan azt látom, hogy mindenki jópofizik mindenkivel, és amint lehet, beindul a pletyka. Meg a kibeszélés. És mi van akkor, ha idegesítem az embereket csak nem mondják meg.
Hiányzik valami biztos pont. Egyszerűen nincs mibe kapaszkodnom, de nem akarok lejjebb csúszni a lejtőn. Épp elég volt már belőle. Nem találok értéket sehol. Nem találom magam.

ithhon-otthon

Fura dolog ez, hogy én szeretek itthon lenni. Sokan azt mondják, hogy haza se akarnak jönni a Nagy Városból, mert ott olyan jó. Jó is, mert szeretem, csak másképp. Most pedig, kedvenc kinek-lesz-büdösebb-a-haja ünnepem alkalmából kirándultunk, családosan, meg még többen:) És csináltam sok fényképet és tetszenek. Talán most azért is jó volt eljönni egy kicsit, mert az adott környezet hiányában az elhagyott emlékeimet sem keresem olyan aktívan...jobb is. Viszont még mindig beteg vagyok, nem bírok elmondani három mondatot anélkül, hogy ne kezdenék el megfulladni. Pedig elmentem a doktorbácsihoz is, és írt fel gyógyszert is, és be is szedtem, ahogyan kell de csak fáj tőle a lábam és álmos vagyok. A köhögés meg marad. De nem baj, mert legalább továbbra is tudom azzal oszlatni a tömeget, hogy fuldoklás közben megszólalok, hogy ez a fránya TBC (ha-ha-ha). Igazából még mindig roncsnak érzem magam, ez valahogy nem múlt el az ideiglenes környezetváltozással, legfeljebb némiképp tompult. Ez van kérem, majd egyszer elmúlik (legalábbis remélem, mert ha nem annak nem fogok örülni). Kéne nekem egy seggberúgás, vagy valaki, aki helyrerak, de most kissé magamra vagyok utalva. Utólag elválik, hogy képes leszek-e feltámadni haló poraimból, ráadásul önerőből, avagy sem. Utólag vagy büszke leszek magamra, vagy nem. Eddigi tapasztalataim alapján nem fűzök sok reményt a dologhoz...