Fura dolog ez, hogy én szeretek itthon lenni. Sokan azt mondják, hogy haza se akarnak jönni a Nagy Városból, mert ott olyan jó. Jó is, mert szeretem, csak másképp. Most pedig, kedvenc kinek-lesz-büdösebb-a-haja ünnepem alkalmából kirándultunk, családosan, meg még többen:) És csináltam sok fényképet és tetszenek. Talán most azért is jó volt eljönni egy kicsit, mert az adott környezet hiányában az elhagyott emlékeimet sem keresem olyan aktívan...jobb is. Viszont még mindig beteg vagyok, nem bírok elmondani három mondatot anélkül, hogy ne kezdenék el megfulladni. Pedig elmentem a doktorbácsihoz is, és írt fel gyógyszert is, és be is szedtem, ahogyan kell de csak fáj tőle a lábam és álmos vagyok. A köhögés meg marad. De nem baj, mert legalább továbbra is tudom azzal oszlatni a tömeget, hogy fuldoklás közben megszólalok, hogy ez a fránya TBC (ha-ha-ha). Igazából még mindig roncsnak érzem magam, ez valahogy nem múlt el az ideiglenes környezetváltozással, legfeljebb némiképp tompult. Ez van kérem, majd egyszer elmúlik (legalábbis remélem, mert ha nem annak nem fogok örülni). Kéne nekem egy seggberúgás, vagy valaki, aki helyrerak, de most kissé magamra vagyok utalva. Utólag elválik, hogy képes leszek-e feltámadni haló poraimból, ráadásul önerőből, avagy sem. Utólag vagy büszke leszek magamra, vagy nem. Eddigi tapasztalataim alapján nem fűzök sok reményt a dologhoz...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése