És most következzék a legszebb mondat, amit életemben olvastam:

"Malignitásra utaló szöveti jelek nem láthatók."

Most már pikk-pakk meggyógyulok, és jövök, Japán! \(*o*)/

Az elmúlt pár nap tanulsága, hogy minden tiszteletem a császármetszéssel szülő anyáké, akik ellátják a babáikat a fincsi kis fájdalmak ellenére is - ezeket jelenleg én is tapasztalom. De legalább fel leszek készülve mindenre, majd ha lebabázok (és anyát odaköltöztetem magamhoz egy hétre segítség gyanánt :D)

Ha bárkinek kérdése lenne, szívesen megosztom a laparotómiával kapcsolatos tapasztalataimat...*

A miért pont velem történik ilyen, és megint el van cseszve a fél nyaram maszlagtól (megint nem lett jogsim, megint nem tudtam dolgozni stb) inkább megkímélem magam, nincs kedvem ilyeneken gondolkozni...

Ja, és nem tudok elmenni a diplomaosztómra, mert csak hétfőn szedik ki a varratot :(

*lányok, menjetek nődokihoz. komolyan.

Két napja 39 fokos lázzal fekszem, nem bírok enni, mozogni, semmit. Az egyetlen vigaszom, hogy esténként eljön, megsimogatja a hátam, csinál nekem teát, ott ül az ágyam szélén és látom, milyen rosszul esik neki, hogy el kell mennie.

Hihetetlenül jó érzés, hogy törődik velem.

Fosok.

Ma megyek vissza a kórházba, egyedül. Ez nemcsak azért rossz, mert annyira szerencsétlen vagyok, hogy nem találok meg semmit (ez még orvosolható), hanem mert egy kórház egyedül annyira nyomasztó. Arról nem is beszélve, hogy félek, hogy Bob már felnyúlt az agyamig, vagy hasonlók...

Zoltán felajánlotta, hogy megsétáltatja a kis polipomat, ergo elkísért volna, de ezt elég nehéz úgy megoldani, hogy nem Pesten van az orvosom.

A BN hétvégét is ott kellett hagyni, pedig annyira jó volt...

Picsába.

Az arcüregemet megtámadó kórság valószínűsíthetően az ebola és a kergemarhakór puszipajtásaként szocializálódott. Persze közöttük mindig elnyomva érezte magát - elvégre nem képes egy nap alatt kifolyatni valaki vérét a pórusain át, például.

Azonban most megelégelte az örök sereghajtó szerepét: ellenáll a második fajta antibiotikumnak, és miközben kilyukad a gyomrom a kapszuláktól, ő köszöni szépen, vígan elvan az orr-és egyéb mellékütegeimben, sőt, már a családalapítást fontolgatja.

Kinyúltam, holnap 2 zh.

Miután az arcüregem úgy döntött, hogy ki fog cseszni velem és azért se gyógyul meg, ma reggel elmentem a dokihoz - már nemcsak az arcom, hanem az állkapcsom és a homlokom is fáj.

Eredmény: még egy antibiotikum-kúra, aztán fül-orr-gégészet. Jessz!

Nagyon unom már ezt a betegséget. Ma rosszabbul vagyok, mint tegnap, 3 napnyi antibiotikum után. A tegnapi kihelyezett Krétáról is kimaradtam, nemcsak Dömsödről.

Ahhoz meg, hogy hétfőn elkezdjek egyetemre járni, nagyon, nagyon nincs kedvem...

Beteg vagyok.

Ez azért óriási szívás, mert az összes csoptársam megy felezőtáborba 3 napra és kimaradok a buliból :( Miközben ők isznak, én fekszem az ágyban és trombitálva fájlalom a bal arcüregem... Bánatomban befejeztem a 19. sötételf-regényt, és elkezdtem Az idők végezetéig c. könyvet, ami a hőn szeretett Katedrális folytatása (bár, Jancsi és Aliena első ágyjelenetéhet képest a két jelenlegi főszereplőé smafu. Az előbbi etalon...).

Szombaton tequilával temettük a vizsgákat, és Gabiból nagyon ki akartam szedni valamit, ami egy üveg abszintomba kerülne, de elfelejtettem, mi volt az. Csak az ára maradt meg. Aztán kértem zenét és én Dreamet kértem és hirtelen nem tudtam kitalálni egy konkrét számot, erre meg berakták a kedvencemet. Aztán meg rájöttem, hogy ez nem is az én zeném, hanem a Balázsé, és öntudatlanul valami olyat kértem, ami hozzá kötődik ez amúgy nem is számít már.

Amikor meg elment mellettem meg a rajztanár mellett a tulaj, azt mondta: szép pár.

ithhon-otthon

Fura dolog ez, hogy én szeretek itthon lenni. Sokan azt mondják, hogy haza se akarnak jönni a Nagy Városból, mert ott olyan jó. Jó is, mert szeretem, csak másképp. Most pedig, kedvenc kinek-lesz-büdösebb-a-haja ünnepem alkalmából kirándultunk, családosan, meg még többen:) És csináltam sok fényképet és tetszenek. Talán most azért is jó volt eljönni egy kicsit, mert az adott környezet hiányában az elhagyott emlékeimet sem keresem olyan aktívan...jobb is. Viszont még mindig beteg vagyok, nem bírok elmondani három mondatot anélkül, hogy ne kezdenék el megfulladni. Pedig elmentem a doktorbácsihoz is, és írt fel gyógyszert is, és be is szedtem, ahogyan kell de csak fáj tőle a lábam és álmos vagyok. A köhögés meg marad. De nem baj, mert legalább továbbra is tudom azzal oszlatni a tömeget, hogy fuldoklás közben megszólalok, hogy ez a fránya TBC (ha-ha-ha). Igazából még mindig roncsnak érzem magam, ez valahogy nem múlt el az ideiglenes környezetváltozással, legfeljebb némiképp tompult. Ez van kérem, majd egyszer elmúlik (legalábbis remélem, mert ha nem annak nem fogok örülni). Kéne nekem egy seggberúgás, vagy valaki, aki helyrerak, de most kissé magamra vagyok utalva. Utólag elválik, hogy képes leszek-e feltámadni haló poraimból, ráadásul önerőből, avagy sem. Utólag vagy büszke leszek magamra, vagy nem. Eddigi tapasztalataim alapján nem fűzök sok reményt a dologhoz...