A bölcsészlelkem 200 20%-a teljes megsemmisülésre ítéltetett. Ámokfutás ez az egész, egy feneketlen szakadék széle felé.

Vajon ha istentelenül beb@sznék, kihánynám a pillangókat a hasamból?

Nincs jó válasz.

Annyira jó úgy beszélgetni, hogy amikor csend van, akkor sem érzem azt, hogy mondanom kellene valamit...

Újabb értelmetlen bejegyzés

Egész nap megy a Holy Wood, oda-vissza, mert az nekem jó (?).

Elvagyok itthon, tengek-lengek, estére meg szinte mindig van program, már ha anyámék nem kezdenek el balhézni, hogy hova megyek már megint. Azt meg hiába mondanám, nem értenék, hogy minden jobb annál, minthogy itthon legyek, mert azt hinnék, velük van bajom. Pedig dehogyis... Kell most hogy menjek, akárhova. Ha nem jött volna össze a banda, nem tudom mi lenne velem.

Közben meg olyan fura dolgok járnak a fejemben. Nem látom magam előtt a célt. Egyáltalán, semmilyen célt nem látok. Itt vagyok majdnem 20 éves fejjel, és nem tudom elképzelni mit érek azzal, hogy egyetemre járok, tanulok, stb. Lesz munkám? Nem hinném... és ha lesz is, mivel leszek boldogabb? Ha keresni fogok, esetleg jól, mert megtanulok egy különleges nyelven, boldogabb leszek-e, mint azok, akiknek nincs diplomájuk?

Vissza akarom kapni azt az énemet, aki biztos volt benne, hogy tudja, mit csinál, és hogy jól csinálja. Persze nem úgy volt, de ha már én magam sem hiszek abban, hogy van értelme valaminek is, akkor mégis mit várok a világtól?! Nem érzem úgy, hogy a kezemben lenne az irányítás, hogy én határoznám meg, mi történik velem. Sodródok, és ez nem jó.

Próbálom úgy felfogni a jelenlegi helyzetem, hogy meg kell találnom a módját, hogy boldogulok egyedül. Nem magányosan, mert magányos nem vagyok, de anélkül, hogy valaki úgy szeretne, meg úgy nézne rám és a többi. Mintha egy tükör elé állnék, és integetnék egy ismeretlen alaknak, de rá kell jönnöm, hogy az én vagyok, hiszen ez csak egy tükör. Igazi tükröt akarok, nem egy másik embert, nem reakciókból és elvárásokból felépíteni magam.

Heló, én.

i can't wait

Ma az egész napot B.-nál töltöttem, apa náluk dolgozott. Tegnap este teljes lelki válságba kerültem, amikor arra gondoltam, hogy biztosan fog nekem kávét főzni. De az a kávé már egy teljesen más kávé lesz, mint amit régen csinált reggelente, és az orrom alá dugta, mikor még csak ébredeztem és a takaró a fejembe volt húzva. Vendég voltam ma náluk, ami mégiscsak nagyon fura. A legeslegfurábban pedig akkor éreztem magam, amikor B. öccse-semmiről semmit sem tudva-, szóba hozta Cs.-t. Valami olyasmit mondott, hogy amióta levágatta a haját, azóta nincs rockandroll. Azt hittem elsüllyedek. Fura dolog, hogy ismerik egymást...egy bandában zenéltek egy ideig, végülis. Vigye el az ördög az összes rocksztárt....(Leginkább a gitáros-énekeseket.)

De már csak egyet kell aludni. Holnap. Holnap megyek Sopronba. Megnézem Mansont. Nem bírok magammal!!!

És ma annyira kemény voltam, hogy felraktam 4 kilincset, akus fúróval:D Sokban hozzájárultam apa munkájához, tényleg. Node a sikerélmény, az sikerélmény.

Feküdtem itthon az ágyamban, és bámultam a felhőket. Közben eszembe jutott, hogy tavaly nyáron mennyit voltam itt B.-vel ugyanígy, mennyit nevettünk és mennyi hülyeségről beszélgettünk, amikről már akkor tudtuk, hogy nem igazak, nem is lehetnek azok. Mégis elhitettük magunkkal, hogy elhisszük őket, hogy majd mi mások leszünk, hogy nekünk lehet. Csak feküdtünk az ágyamon, szerettük egymást és mindig én voltam a kiskifli.

Aztán az jutott eszembe, hogy ezen a nyáron senki nem fog velem az ágyamon feküdni. Senki nem fog hazugságokat sugdosni a fülembe, és senki sem fog nézni, miközben alszom. Nem fogok arra felébredni, hogy ott fekszik mellettem a másik, és megnyugodni, mennyire jó, hogy velem van, és hiába megy haza másnap, az illata ottmarad a párnámon, talán még a hajszálai is.

Mégsem vagyok szomorú. Nem érzem úgy, hogy ne működnék egyedül, hogy kell a másik. Egész életemben mindig valaki más mellett találtam meg a helyem, vagy talán jobb lenne azt mondani, hogy valaki másban. Most magamban akarok keresni. Szabad akarok lenni, élni akarok, átélni, megélni, kiélni, túlélni. Ki vagyok éhezve a kalandra, az érzelemre, arra a szabadságra, amit az adhat, hogy nem más függvényében, hozzá igazodva és igényeit kielégítve viselkedem, hanem magamért, egyes egyedül, úgy ahogy nekem jó, ahogyan épp tetszik.

Végre egyszer magamnak akarok (meg)felelni.

És átélni, és megélni, és kiélni, és túlélni.

Érezni és élni, ahogy épp jó.