A következő címkéjű bejegyzések mutatása: nemjó. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: nemjó. Összes bejegyzés megjelenítése

2010. március 22., hétfő

Fosok.
Ma megyek vissza a kórházba, egyedül. Ez nemcsak azért rossz, mert annyira szerencsétlen vagyok, hogy nem találok meg semmit (ez még orvosolható), hanem mert egy kórház egyedül annyira nyomasztó. Arról nem is beszélve, hogy félek, hogy Bob már felnyúlt az agyamig, vagy hasonlók...

Zoltán felajánlotta, hogy megsétáltatja a kis polipomat, ergo elkísért volna, de ezt elég nehéz úgy megoldani, hogy nem Pesten van az orvosom.

A BN hétvégét is ott kellett hagyni, pedig annyira jó volt...
Picsába.

2010. február 25., csütörtök

A mai nap eléggé ambivalens. Latinon tanultam egy csomó, előismeretemmel összeegyeztethetetlen latin szót (tempus=időjárás, nem pedig a barbárok hadistene, regis=a királynak a valamije, nem pedig egy félszerzet neve). Aztán az A épületből kifelé, zombi létformában, kezemben kávéval, összefutottam egy volt osztálytársammal. Amikor olyan furán nézett, és azt mondta, "Nem bírom ki, hogy ne mondjam el!", akkor már tudtam, hogy nem lesz jó vége...sőt azt is, hogy Balázsról fog mondani valamit. A közlendőjét először elhesegettem, majd miután felcaplattam a harmadikra, és elmaradt az órám, amire rohantam, picit felzaklatva, a B épület előtt az egyik padon ülve írtam egy bejegyzést, amit nem publikálok, mert annyira szánalmas, hogy az már fáj.
Minden esetre vicces látvány lehetett, hogy felváltva hol röhögtem, hol pedig próbáltam halkan sírni, de a végső konklúzió az lett, hogy intermezzóvá degradálódtam a sors akaratával szemben, és megállapítottam, hogy egy önző kurva vagyok.

2010. február 5., péntek

Nagyon unom már ezt a betegséget. Ma rosszabbul vagyok, mint tegnap, 3 napnyi antibiotikum után. A tegnapi kihelyezett Krétáról is kimaradtam, nemcsak Dömsödről.
Ahhoz meg, hogy hétfőn elkezdjek egyetemre járni, nagyon, nagyon nincs kedvem...

2010. február 2., kedd

És a blogger nem hajlandó követni az utasításaimat és úgy megcsinálni a bejegyzést, ahogy én akarom és ezen a gépen az egész dizájn szét van csúszva és ettől rossz lett a kedvem, mert nem értek a hátéemelhez és nem tudom megjavítani.
Uff.

Beteg vagyok.

Ez azért óriási szívás, mert az összes csoptársam megy felezőtáborba 3 napra és kimaradok a buliból :( Miközben ők isznak, én fekszem az ágyban és trombitálva fájlalom a bal arcüregem... Bánatomban befejeztem a 19. sötételf-regényt, és elkezdtem Az idők végezetéig c. könyvet, ami a hőn szeretett Katedrális folytatása (bár, Jancsi és Aliena első ágyjelenetéhet képest a két jelenlegi főszereplőé smafu. Az előbbi etalon...).

Szombaton tequilával temettük a vizsgákat, és Gabiból nagyon ki akartam szedni valamit, ami egy üveg abszintomba kerülne, de elfelejtettem, mi volt az. Csak az ára maradt meg. Aztán kértem zenét és én Dreamet kértem és hirtelen nem tudtam kitalálni egy konkrét számot, erre meg berakták a kedvencemet. Aztán meg rájöttem, hogy ez nem is az én zeném, hanem a Balázsé, és öntudatlanul valami olyat kértem, ami hozzá kötődik ez amúgy nem is számít már.

Amikor meg elment mellettem meg a rajztanár mellett a tulaj, azt mondta: szép pár.


2010. január 20., szerda

S.O.S.

Eltűntek a rendszeres olvasóim.

Mayday, mayday..!!!!

2010. január 11., hétfő

Durva, mennyire meghatározzák az életünket ezek az izé közösségi oldalak. Amikor szakítottam Balázzsal, vagy 3 hét után írtam neki hogy vegye már le vágre a közös képeinket. Aztán, amikor összejöttem Csvel, 2 nap után (poénból, de lehet, hogy tudat alatt bosszúból) kiraktam, hogy KAPCSOLATBAN, akkor Balázs azzal támadott le, hogy semmit nem jelentett nekem a vele együtt eltöltött potom két és fél év.
Most komolyan... ami ennél kiakasztóbb, az üzenőfalas hiányzolszerelmemimádlakpuszicsók nyáladzás... Nagy a szám, nagy a szám, nekem is van wiwem, meg fészbúkom, szoktam lájkolni is, és képeim is vannak fenn, de valahol visszataszító, és ijesztő, hogy 10 másodpercet kell csak rászánnunk arra, hogy megtudjuk valakiről minden adatát, és a magánéletébe másszunk.


Amúgy a tudatalattim ex-hetet tart, tegnap éjjel Cs. vert össze valakit miattam, pár napja pedig elrepültem Balázzsal Marokkóba, miközben mindenki azt pusmogta, hogy újra járunk, pedig nem is.

2010. január 7., csütörtök

Megnéztem ma a hugival a twilightot, és szerintem még mindig egy fos. Aztán a tévében láttam valami premierre menni ezt a Robert gyereket, és az egyik kiscsaj (13 körül) egy olyan táblát lóbált, amire rózsaszín betűkkel rá volt írva : "Bite me hard, Rob!" Anyám....
Igaz, nem láttam a Dalíról szóló filmjét, de ebben a tvájlájt rémségben semmit se csinál, csak NÉZ, és én nem kezdek el olvadozni tőle, hanem elkap a röhögőgörcs.
Sorkizárás
Konklúzió: a képzeletbeli alakokról szóló képzeletbeli háremembe nem került be Edwárd.*




*Indiana Jones, Han Solo, Himura Kenshin, Marty McFly és Drizzt Do'Urden mellé.

2010. január 4., hétfő

Közöny, érdektelenség, spleen. Nem bírok tanulni, nem tudom rávenni magam, hogy érdekeljen ez az egész vizsgázás-dolog... erre volt jó ez a félév az egyetemen, hogy megölje minden lelkesedésemet.
Hogy én mennnnnyyyyyyire utálom a dolgokat muszájból csinálni.
Az a baj, hogy nem értem ezt a hozzáállást. Mármint a saját részemről. Egyszerűen csak van, és nem tudok vele mit kezdeni. Szomorú.

2009. december 19., szombat

Nem költöztek még be az alattunk levő lakásba az új lakók, és nem fűtenek. Ennek az sajnálatos következménye, hogy a kolis 50 fokhoz szokott szervezetem nem bírja elviselni a padlóból áramló hideget, és konkrétan vastag zokniban, lábszárvédőben, rövidujjú, két pulcsi és mellény kombinációban ülök.
Meglehetősen komikusan festek.

2009. december 5., szombat

Vannak dolgok, amiket nagyon nehezen bírok elviselni. Nem akarok lenéző szónoklatot tartani, mert biztosan én is viselkedtem/viselkedek így, de a héten nagyon besokalltam néhány csoptársamtól.
A japántanárnőnk kitalálta, hogy a téli szünetben (wtf? ez vizsgaidőszak, nem téli szünet bazzeg...) tanuljunk meg 20 leckényi kanjit (aki nem ért a japán írásrendszerhez: ezek a bonyolult krikszkrakszok, amiket meg kell tanulni kiolvasni). Ez kb. azt jelenti, hogy ha egy leckénél van átlagban 35 olvasat, akkor 700 olvasat így hirtelen. Mikor meghallottam ezt a dolgot, kb a sírógörcs kerülgetett, hogy mi a faszt akarnak még tőlünk, ezt már nem lehet bírni...fizikailag sem, nemhogy lelkileg. Az idegösszeomlás szélére kerültem. Lenne egy hetem a vizsgák után, amikor pihenhetek, találkozhatok az otthoni barátaimmal, alhatok... de nem, minden nap kurva kanjikat kell tanulnom, mintha nem lett volna belőle elég eddig is, és ráadásul olyan felesleges az egész, mert nem emlékszem szinte semmire.
Mindegy, nagynehezen, miután közöltük, hogy nekünk vizsgáink lesznek, és nem a f@szunkat fogjuk verni otthon egy hónapon keresztül, lealkudtuk 10 leckére. Potom 350 olvasat, miért is ne.
Erre, néhány csoptárs (akik, megjegyzem, van, hogy ugyanúgy panaszkodnak, h nem bírják a dolgokat), elkezdett pattogni, hogy ez K E V É S. Mert ők ösztöndíjat akarnak.
Hol nem szarom telibe? Normális dolog, hogy 30 ember véleménye mellett 3 másikét vegyük figyelembe? Az ösztöndíj kibaszottul magánügy. Tanulják meg otthon basszus, ha annyira akarják... mellesleg ezt sem értem, hogy ha valaki ösztöndíjat akar, akkor ha nincs számonkérés, nem tanulja meg, amit kéne? Ez most hogy van? Áááá faszom... nagyon kiakadtam ezen.
Ja, és persze a szemükben, mi vagyunk a lógós, kocsmázós bagázs, akik szarnak az egyetemre. Pedig ez kurvára nem így van. De én akkor sem fogok tönkremenni semmilyen egyetem miatt. Nem vagyok hajlandó arra, hogy naponta 3 órákat aludjak, és ne üljek be egyszer-kétszer egy órácskára valahova. Biztos én vagyok rosszul összerakva, de én megőrülök, és rosszul érzem magam, ha nem tudok a barátaimmal lenni, ehhez képest Gabit már nem láttam két hete, Enikét hónapok óta, Ninját 3 hete... Tanulok, mint egy gép, és nem elég, van, aki még a csütörtök este a diófában eltöltött egy órácskát is sajnálná tőlem...
Az egész világ kapja be a faszomat.
Remélem, aki beguglizza azt, hogy japán szak, rátalál erre a bejegyzésre, és messze elkerüli ezt a helyet, ahol megölik az ember minden lelkesedését és motivációját, ja és akármit mondanak, nemhogy ösztöndíj, de még akkreditált MA sincs. És nemcsak a rendszerrel van a baj, hanem a csoportok összetartása is lófasz, még az támad hátba, akitől az ember nem is várná.
Szóval, nem szeretem a rosszindulatú, képmutató embereket.

2009. november 29., vasárnap

Vannak azok az emberek, akiket egyszerűen ütnék. Pedig nem vagyok az az agresszív fajta.
A 139esre ma délután felszállt egy gyerek a Moszkván, és leült velem majdnem szembe. Felhívta a kedves édesanyja, mire ő közölte vele, hogy "Voooooootunk a retrooooooooba, százezeréééé' vásároltuuuuuuunk, vettem kettöööö farmeeeeert meg egy kabátooooooot...."
A gyerek lehetett kb. 17 éves. Maximum. Nem volt elég, hogy olyan tenyárbemászó arca volt, akkora pofával vonult a buszon (egy nyamvadt buszon) mintha az egész világ azért lenne, hogy az ő seggét nyalja. Aztán bevágja ezt a szöveget. Újgazdag nyomorék. Életemben nem fogtam még százezer forintot a kezemben, nemhogy két nadrágra meg egy szaros kabátra elköltsem. (Akárhogy számolom, a kabát, amit most vettem, és két nadrág, amit nemrég, összesen volt kb. 11000 ft...)
Mindezt a buszon, tök hangosan, mintha dicsekedni akart volna a világnak.
Persze neki semmit nem kell megtennie majd azért, hogy munkát kapjon, apuci vezetői posztot szerez neki, meg ahogy jogsija lesz, a segge alá rak egy kocsit, nyilván teljesen újat, nehogy már szó érje a ház elejét... Ha akar, akkor lediplomázik, de csak ha úgy tartja úri kedve, és amúgy is ráér, apuci a költségtérítést is bírja...

Nem vagyok irigy. Imádom a szüleimet, és tudom, hogy minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy nekem meg a tesómnak jó legyen. Legalább tudom, hogy a pénznek van értéke, és százezer forintot nem ruhában mérek, hanem mondjuk rezsiben meg élelmiszerben. Az embereket meg nem az alapján határozom meg, van-e rajtunk negyvenezres kabát. Nagyon naiv vagyok, és megszokhattam volna már, de újra és újra felbosszant a világ igazságtalansága.

A srác maradt a buszon, én leszálltam, és visszajöttem a szakadt koliba. És egyáltalán nem bánom.

2009. november 8., vasárnap

Történt már veletek olyan, hogy nem létezett az a kocsi, ahova a helyjegyetek szólt az icén? Egy olyan vonaton, ami fél óra késéssel indult?
És olyan történt-e, hogy ugyanezen a vonaton találkoztok az exetekkel meg a barátnőjével? Aki a lakótársa volt amikor együtt jártatok, és nektek panaszkodott rá, hogy nem száll le róla? Egy ilyen helyzetben eszetekbe jutna-e, hogy már akkor is kavartak, mielőtt szakítottatok volna?

Egyszerre ez a két dolog, egy délután alatt, megfejelve azzal, hogy hazafelé úton szarnak áztatok, megtörtént-e veletek?

Ó, igen, velem igen.

Páratlan élmény :D

2009. október 24., szombat

Tegnap este ünnepeltük Enike barátném huszadik szülinapját, és picit sokkolt, amikor közölte, hogy Balázs is eljön. Féltem kicsit a helyzettől... Nem attól, hogy én hogyan reagálnék, hanem inkább attól, ő mit fog szólni... Szerencsére nem lett semmi baj, kedélyesen elbeszélgettünk egy-egy feles meg három kör tequila mellett. Hozzáteszem, ennek köszönhető, hogy megeredt a nyelvem, és képes voltam megkérdezni, hogy miért utálja Csabát (system error.).
Ami azonban megütött, akkor történt, amikor hajtogattam egy szórólapból egy liliomot. Az egyik közös barátunk szülinapjára csináltunk ilyet annak idején, pontosan 18 darabot, és csokorba kötöttük, meg minden, nagyon szép volt. Szóval, megcsináltam ezt a kis virágot, és fél szemmel láttam, ahogy Balázs a kezébe vette, és ezzel a merengő tekintettel nézegette, majd egy elegáns mozdulattal beledobta a hamutartóba. Ennek nem tudom, örüljek-e (túl van rajtam, éljen, éljen) vagy szomorú legyek (nem is akar emlékezni a sok szép dologra, amit együtt csináltunk, jaj, jaj). Talán egy kicsit mindkettő. De azt a képet, amint szegény liliom a hamutálban landolt, és azt az arcot, amit vágott hozzá, szerintem nem fogom egyhamar elfelejteni.
A buli egyébként nagyon jó volt, és amúgy is, milyen jó lehet már, ha valaki napra pontosan egyidős a köztársasággal! Sokkal jobb, mint Diana hercegnő halálának napján születni. (Igen, ez én vagyok.)

2009. október 8., csütörtök

Rohadtul ideges vagyok, és amikor így megyek el bulizni, sosincs jó vége. A múltkor is az volt a baj, hogy felkúrták az agyam a BTK-val, meg a kávézgatással, és kénytelen voltam ööö fogyasztani XD

Elegem van abból, hogy ha fejreállok, akkor sem elég a szemét egyetemnek. Ha fiú lennék, akkor azt mondanám, hogy legszívesebben beleélveznék a rohadt elte szájába, miután egy 40 centis műfasszal szétkúrtam, ahogy lehet, és még össze is vertem. Korbáccsal. Sőt, megdugnám egy talicskával.

Lassan indulunk Zsével a puruttya-buliba. Egész nap az járt a fejemben hogy mi benne az átverés????:D Tuti, hogy lesz valami kicseszés, biztos vagyok benne, ez túl szép, hogy igaz legyen:D (ingyen pia és kaja csak úgy? ne mááááár:D)

2009. október 4., vasárnap

Utálom, amikor vége van a hétvégének.
Annyira jó. De a hülye, unalmas hétköznapok, a szürkeség, nem jók. A hétköznapok megölnek. Márpedig most arra nincs kapacitásom, hogy hétvégét csináljak belőlük, nélküle meg annyira nem is akarok.
Megint sikerült belemásznom a sűrűjébe.

Tényleg nem tudom, mi lesz velem.

2009. szeptember 24., csütörtök

Ha átállnék a 36 órás napra(centúriai idő), akkor talán tudnék aludni naponta 7-8 órát. Élni továbbra se nagyon sikerülne... Egyik délután lefeküdtem aludni, és lelkiismeretfurdalásom volt. Durva nagyon a tempó, héberkönyvem még mindig nincs, ami frusztrál mert egyáltalán nem tudok tanulni. Lehet, hogy le kéne adni, és akkor jönne az ultimate solution koreai, de az meg annyira nem érdekel...

Elmentem és megvettem a tesómnak azt a gyűrűt, amiért már a beköltözésem óta nyaggat. Néha nem értem, miért vagyok vele jó fej, amikor azon kívül, hogy baszogat és a magánéletemben turkál (és igen, ezt is olvassa, persze), nem sok jó szava van hozzám. Nem értem, miért jó ez neki, pedig már kértem szépen, csúnyán, de semmi hatása nincs. Ez is frusztrál.

Nem jó most annyira itt Pesten. Szeretem a japánt, szeretek vele foglalkozni, de ma is úgy sikerült viszonylag normálisan összehoznom egy zht, hogy nem mentem be az óráimra, és tanultam a koliban.

A kedd estém meg egyszerűen érvénytelen.

Ja és itt volt tegnap Gabi, akivel szeretek beszélgetni:

N: - Hová lett az ártatlanság, meg a gyerekkor?
G: - ELDUGTUK!!!

No comment.

2009. szeptember 18., péntek

Kezdem mostmár én is elhinni, hogy egy mihaszna, semmittevő szar vagyok, aki csak b@ssza a fajtáját. Nem is értem, hogy miért vagyok hullafáradt (hát persze, hogy a bulizástól, igen így van). Nem akarok panaszkodni, biztos nem olyan nehéz nekem, mint az orvososiknak például. Csak egy pici együttérzést szeretnék. Egy hangyányit. Nem sajnálatot, együttérzést. Hogy valaki azt mondja végre, megértem, hogy ki vagy bukva.

Erre hazajövök, és megint megkapom, hogy tulajdonképpen én semmit sem teszek a jövőm érdekében, lusta vagyok, mindenre jut időm, csak arra nem amire kéne.

Még ha a bulizástól lennék fáradt, egy szavam sem lenne, mert az a saját hibám. Két hete nem alszom 6 óránál többet, mert tanulok, és még ez sem elég, nem megy annyira jól a dolog, mint szeretném. Erre meg az a válasz, hogy nyáron nem csináltam semmit.

Igazán köszönöm a támogatást.

Én ezt már nem bírom sokáig.

2009. szeptember 17., csütörtök

Van egy rózsaszín táskám, amire a fiúk mindig azt mondták aberrált. Mióta megvan, folyamatosan megtalálnak a perverz nyomorékok. Ma reggel a 239esen (még csak nem is a tömött 7esen) egy pasas álló f@rokkal dörgölőzött a lábamhoz. Én meg elküldtem a fenébe, szóval kemény vagyok amúgy:D Najó igazából azóta is a hányinger kerülget... De amint túlestem a sokkon, két dolog jutott eszembe:



Köszönöm az gusztustalan perverzeknek az új élményeket, amikkel ebben a hónapban gazdagodtam. Azért a vorarefil darabolós gyilkossal nem szeretnék találkozni.

2009. szeptember 14., hétfő

Én most nagyon elfáradtam.
Csütörtökre vár 10 lecke kanji, egy fogalmazás, holnap szakszövegolvasás, ma héberül olvastam. (Kb úgy ment a dolog hogy ezek és ezek a magánhangzók, jó akkor most itt van ez a sor olvassa fel kérem! Elég vicces volt ahogy mindenki szerencsétlenkedett...kivéve, aki már tanult héberül.) Egész nap bent ülök a zegyetemen, tanulok, és mégsem haladok sehova...
Anyukám is felhívott ma, mire mondtam, hogy fáradt vagyok, és erre azt válaszolta, hogy hétvégén pihenni kellett volna, nem bulizni. Tudom, hogy igaza van, de nem tudná egyszer azt mondani, hogy szegény én? Nem akarom sajnáltatni magam, mert aludhattam is volna pénteken, igen, de hogy a családom egy nyamvadt GÉPnek néz, aki ontja magából az eredményeket, kezdem megunni.
Le vagyok törve, szomorú vagyok, és senki sincs itt, akihez hozzábújhatnék. Szétestem, pedig a suli még el se kezdődött...
Micsináljak most?