gondolmány

Tegnap este ünnepeltük Enike barátném huszadik szülinapját, és picit sokkolt, amikor közölte, hogy Balázs is eljön. Féltem kicsit a helyzettől... Nem attól, hogy én hogyan reagálnék, hanem inkább attól, ő mit fog szólni... Szerencsére nem lett semmi baj, kedélyesen elbeszélgettünk egy-egy feles meg három kör tequila mellett. Hozzáteszem, ennek köszönhető, hogy megeredt a nyelvem, és képes voltam megkérdezni, hogy miért utálja Csabát (system error.).

Ami azonban megütött, akkor történt, amikor hajtogattam egy szórólapból egy liliomot. Az egyik közös barátunk szülinapjára csináltunk ilyet annak idején, pontosan 18 darabot, és csokorba kötöttük, meg minden, nagyon szép volt. Szóval, megcsináltam ezt a kis virágot, és fél szemmel láttam, ahogy Balázs a kezébe vette, és ezzel a merengő tekintettel nézegette, majd egy elegáns mozdulattal beledobta a hamutartóba. Ennek nem tudom, örüljek-e (túl van rajtam, éljen, éljen) vagy szomorú legyek (nem is akar emlékezni a sok szép dologra, amit együtt csináltunk, jaj, jaj). Talán egy kicsit mindkettő. De azt a képet, amint szegény liliom a hamutálban landolt, és azt az arcot, amit vágott hozzá, szerintem nem fogom egyhamar elfelejteni.

A buli egyébként nagyon jó volt, és amúgy is, milyen jó lehet már, ha valaki napra pontosan egyidős a köztársasággal! Sokkal jobb, mint Diana hercegnő halálának napján születni. (Igen, ez én vagyok.)