Két napja 39 fokos lázzal fekszem, nem bírok enni, mozogni, semmit. Az egyetlen vigaszom, hogy esténként eljön, megsimogatja a hátam, csinál nekem teát, ott ül az ágyam szélén és látom, milyen rosszul esik neki, hogy el kell mennie.

Hihetetlenül jó érzés, hogy törődik velem.

Durva, mennyire meghatározzák az életünket ezek az izé közösségi oldalak. Amikor szakítottam Balázzsal, vagy 3 hét után írtam neki hogy vegye már le vágre a közös képeinket. Aztán, amikor összejöttem Csvel, 2 nap után (poénból, de lehet, hogy tudat alatt bosszúból) kiraktam, hogy KAPCSOLATBAN, akkor Balázs azzal támadott le, hogy semmit nem jelentett nekem a vele együtt eltöltött potom két és fél év.

Most komolyan... ami ennél kiakasztóbb, az üzenőfalas hiányzolszerelmemimádlakpuszicsók nyáladzás... Nagy a szám, nagy a szám, nekem is van wiwem, meg fészbúkom, szoktam lájkolni is, és képeim is vannak fenn, de valahol visszataszító, és ijesztő, hogy 10 másodpercet kell csak rászánnunk arra, hogy megtudjuk valakiről minden adatát, és a magánéletébe másszunk.

Amúgy a tudatalattim ex-hetet tart, tegnap éjjel Cs. vert össze valakit miattam, pár napja pedig elrepültem Balázzsal Marokkóba, miközben mindenki azt pusmogta, hogy újra járunk, pedig nem is.

nicdoc üzenete:

*fáj a nyakam
*arra keltem reggel
*hogy beleállt a görcs
*és ordítani tudtam volna, úgy fájt
Balu üzenete:
*de te csak hagytad hogy a fájdalom átjárja a testedet mert ettől érezted hogy fizikai valód a legnyersebben tükröződik a valóságban
nicdoc üzenete:
*hát
*igazából anyáztam

Ezt elnézve, nem csoda, hogy szakítottunk.

Ha átállnék a 36 órás napra(centúriai idő), akkor talán tudnék aludni naponta 7-8 órát. Élni továbbra se nagyon sikerülne... Egyik délután lefeküdtem aludni, és lelkiismeretfurdalásom volt. Durva nagyon a tempó, héberkönyvem még mindig nincs, ami frusztrál mert egyáltalán nem tudok tanulni. Lehet, hogy le kéne adni, és akkor jönne az ultimate solution koreai, de az meg annyira nem érdekel...

Elmentem és megvettem a tesómnak azt a gyűrűt, amiért már a beköltözésem óta nyaggat. Néha nem értem, miért vagyok vele jó fej, amikor azon kívül, hogy baszogat és a magánéletemben turkál (és igen, ezt is olvassa, persze), nem sok jó szava van hozzám. Nem értem, miért jó ez neki, pedig már kértem szépen, csúnyán, de semmi hatása nincs. Ez is frusztrál.

Nem jó most annyira itt Pesten. Szeretem a japánt, szeretek vele foglalkozni, de ma is úgy sikerült viszonylag normálisan összehoznom egy zht, hogy nem mentem be az óráimra, és tanultam a koliban.

A kedd estém meg egyszerűen érvénytelen.

Ja és itt volt tegnap Gabi, akivel szeretek beszélgetni:

N: - Hová lett az ártatlanság, meg a gyerekkor?

G: - ELDUGTUK!!!

No comment.

A bölcsészlelkem 200 20%-a teljes megsemmisülésre ítéltetett. Ámokfutás ez az egész, egy feneketlen szakadék széle felé.

Vajon ha istentelenül beb@sznék, kihánynám a pillangókat a hasamból?

Nincs jó válasz.

Annyira jó úgy beszélgetni, hogy amikor csend van, akkor sem érzem azt, hogy mondanom kellene valamit...

Menni akartunk sátorozni, és nem jött össze, mert elmosta az eső.

Menni akartunk ma Miskolcra, és nem jött össze, mert a rajztanár túl elfoglalt lett.

Ehelyett maradt a mozi meg egy sör.

Újabban nagyon bepunnyadtam!!! Tegnap este még csak a parkba sem mentem ki... Lehet, hogy beteg vagyok?

Arról nem is beszélve, hogy vár a japánházim(!). És még denshijishom sincs.

Az meg, hogy a magánéletem romokban hever, kezd megszokottá válni.

Amúgy nem értem, miért vagyok kedvetlen...biztosan a telihold tehet róla.

Újabb értelmetlen bejegyzés

Egész nap megy a Holy Wood, oda-vissza, mert az nekem jó (?).

Elvagyok itthon, tengek-lengek, estére meg szinte mindig van program, már ha anyámék nem kezdenek el balhézni, hogy hova megyek már megint. Azt meg hiába mondanám, nem értenék, hogy minden jobb annál, minthogy itthon legyek, mert azt hinnék, velük van bajom. Pedig dehogyis... Kell most hogy menjek, akárhova. Ha nem jött volna össze a banda, nem tudom mi lenne velem.

Közben meg olyan fura dolgok járnak a fejemben. Nem látom magam előtt a célt. Egyáltalán, semmilyen célt nem látok. Itt vagyok majdnem 20 éves fejjel, és nem tudom elképzelni mit érek azzal, hogy egyetemre járok, tanulok, stb. Lesz munkám? Nem hinném... és ha lesz is, mivel leszek boldogabb? Ha keresni fogok, esetleg jól, mert megtanulok egy különleges nyelven, boldogabb leszek-e, mint azok, akiknek nincs diplomájuk?

Vissza akarom kapni azt az énemet, aki biztos volt benne, hogy tudja, mit csinál, és hogy jól csinálja. Persze nem úgy volt, de ha már én magam sem hiszek abban, hogy van értelme valaminek is, akkor mégis mit várok a világtól?! Nem érzem úgy, hogy a kezemben lenne az irányítás, hogy én határoznám meg, mi történik velem. Sodródok, és ez nem jó.

Próbálom úgy felfogni a jelenlegi helyzetem, hogy meg kell találnom a módját, hogy boldogulok egyedül. Nem magányosan, mert magányos nem vagyok, de anélkül, hogy valaki úgy szeretne, meg úgy nézne rám és a többi. Mintha egy tükör elé állnék, és integetnék egy ismeretlen alaknak, de rá kell jönnöm, hogy az én vagyok, hiszen ez csak egy tükör. Igazi tükröt akarok, nem egy másik embert, nem reakciókból és elvárásokból felépíteni magam.

Heló, én.

Egyszerűen nem tudok megszabadulni a gondolattól, hogy tényleg ekkora idióta lúzer vagyok, és ilyen könnyű átb@szni. Rettetően dühít, és emellett fáj, hogy hazudott, és én meg annyira hülye vagyok, hogy hittem neki.

Pedig annyira nem számít, régen mindegy már. Mégis ott motoszkál a fejemben folyamatosan, nem hagy nyugodni, nem, nem és nem...

Olyan vagyok mint valami hisztis picsa. Mintha a világon egyedül lennék ezzel és velem történne először és nem léteznének nagyobb gondok ennél.

Elegem van már.

Utaztam 800 km-t, annyira álmos vagyok, hogy úgy érzem, mintha haluznám, amik történnek velem, de akárhogyis, megérte. Nagyon megérte. Reggel hatra kiborítottam magam idegileg - megint, a semmiért, egy szarság miatt. Önmarcangolás rulz.

Szerintem ő a legambivalensebb ember, akivel valaha találkoztam. Nem tudom elhinni, hogy ennyire nem ismerném, hogy ennyire átb@szott, de a körülmények ezt mutatják.

Ilyen rossz emberismerő vagyok? Vagy csak le kellene szoknom arról, hogy jót feltételezek az mindenkiről?

Nem tudom:(

Feküdtem itthon az ágyamban, és bámultam a felhőket. Közben eszembe jutott, hogy tavaly nyáron mennyit voltam itt B.-vel ugyanígy, mennyit nevettünk és mennyi hülyeségről beszélgettünk, amikről már akkor tudtuk, hogy nem igazak, nem is lehetnek azok. Mégis elhitettük magunkkal, hogy elhisszük őket, hogy majd mi mások leszünk, hogy nekünk lehet. Csak feküdtünk az ágyamon, szerettük egymást és mindig én voltam a kiskifli.

Aztán az jutott eszembe, hogy ezen a nyáron senki nem fog velem az ágyamon feküdni. Senki nem fog hazugságokat sugdosni a fülembe, és senki sem fog nézni, miközben alszom. Nem fogok arra felébredni, hogy ott fekszik mellettem a másik, és megnyugodni, mennyire jó, hogy velem van, és hiába megy haza másnap, az illata ottmarad a párnámon, talán még a hajszálai is.

Mégsem vagyok szomorú. Nem érzem úgy, hogy ne működnék egyedül, hogy kell a másik. Egész életemben mindig valaki más mellett találtam meg a helyem, vagy talán jobb lenne azt mondani, hogy valaki másban. Most magamban akarok keresni. Szabad akarok lenni, élni akarok, átélni, megélni, kiélni, túlélni. Ki vagyok éhezve a kalandra, az érzelemre, arra a szabadságra, amit az adhat, hogy nem más függvényében, hozzá igazodva és igényeit kielégítve viselkedem, hanem magamért, egyes egyedül, úgy ahogy nekem jó, ahogyan épp tetszik.

Végre egyszer magamnak akarok (meg)felelni.

És átélni, és megélni, és kiélni, és túlélni.

Érezni és élni, ahogy épp jó.

Nemrég érkeztem vissza a koliba Szombathelyről, ahol meglátogattam a sakkozó falumbéli gyerekeket (ez hazugság, NH város, még ha hihetetlen is). Persze ott volt közöttük a húgom is, meg a szüleim is mint kísérők, meg a régi edzőm, meg olyan arcok, akiket jó látni:)

Tegnap pedig Badacsonyban voltunk. Bortúrán. És anyukám felhívott reggel, hogy szalonképes állapotban jelenjek meg Szombathelyen XD Hozzáteszem, sikerült: büszke vagyok. Összességében az egész kirándulás jól sikerült, már odafelé, a vonaton söröztünk fél nyolc körül, 160 forintba került két deci bor, szép volt az idő és még a kilátóig is sikerült eljutni, amire, teszem hozzá, ha teljesen józan vagyok, biztos, hogy nem mászom fel...csoda, hogy nem szakadt le alattunk. Még imbolygott is - vagy csak én szédültem? :D Nem, nem az ki van zárva. Fújt a szél is, meg minden... A dráma persze megvolt... Még nem is tudom, hogy mi lett a végkifejlet, de nagyon szurkolok az összeveszett feleknek, hogy béküljenek ki, vagy legalább beszéljék meg a dolgokat. Nagyon rossz, ha az ember baráti társaságában veszekszik két ember, mert rögtön két, vagy háromfelé bomlanak a népek: az első fele az egyikkel ért egyet, a másik fele a másikkal, a többi meg tartózkodik.

A legjobb pedig az volt, hogy két csajszi meghívott magához lakni, mármint megkértek, hogy legyek a szobatársuk. Én ennek annyira, annyira örültem! Még ha nem is jönne össze valami miatt, már csak a tény, hogy engem... magamért. Hihetetlen sokat jelent ez most.

Azon gondolkoztam, lehet, hogy túl sokat agyalok. Ez a mondat tükrözi is, mire értem :D Főképpen a hülye miértek érdekelnének, csak ezel az a baj, hogy magamtól nem tudok rájönni semmire, megkérdezni meg nem fogom, mert az még gázabb, mint gondolkozni rajtuk, azt hiszem. Nem is arról van már szó, hogy túl kéne lépnem, vagy ilyesmi, hanem arról, hogy bele kellene szokni abba a szituációba, hogy huzamosabb ideig nincs senkim. Elég durva belegondolni, hogy 13 éves korom óta mindig volt valakim, azt hiszem 3 hónap volt a leghosszabb idő pasi nélkül. Nem is tudom, milyen előnyei vannak, ha az ember lánya egyedül van.

Fú basszus ennek annyira erőltetett szar önmagamatpróbálomhülyeségekrőlmeggyőzni szaga van, hogy inkább hagyom a fenébe :D

Helyette:

http://www.youtube.com/watch?v=SGLvM4um2Hs&feature=channel_page

Ő az új kedvencem. Tényleg :D

klimax

Kicsit kezd elegem lenni a mindenféle hangulatingadozásaimból. Egyszer úgy érzem, hogy minden oké, még a gondokat, problémákat beleszámolva is, máskor meg úrrá lesz rajtam a letargia valami miatt, amin már úgy gondoltam, hogy túl vagyok vagy legalább sikerült feldolgozni. Mintha megint 16 lennék:D Bár jobban belegondolva, legutóbb 16 évesen voltam hasonló szituációban, mint most (ergo: a szerelmi életem a nullához konvergál). Da akkor két hónap után jött B. Most meg nem úgy tűnik, mintha valaki egyáltalán a közelembe akarna kerülni.

Szerelmes akarok lenni megint, olyan undorító módon. Amikor az ember már szégyelli magát, mert annyira boldog. Rózsaszín ködöt akarok, és valakit, aki megsimogatja a hajam. Légyszi.