A mai nap eléggé ambivalens. Latinon tanultam egy csomó, előismeretemmel összeegyeztethetetlen latin szót (tempus=időjárás, nem pedig a barbárok hadistene, regis=a királynak a valamije, nem pedig egy félszerzet neve). Aztán az A épületből kifelé, zombi létformában, kezemben kávéval, összefutottam egy volt osztálytársammal. Amikor olyan furán nézett, és azt mondta, "Nem bírom ki, hogy ne mondjam el!", akkor már tudtam, hogy nem lesz jó vége...sőt azt is, hogy Balázsról fog mondani valamit. A közlendőjét először elhesegettem, majd miután felcaplattam a harmadikra, és elmaradt az órám, amire rohantam, picit felzaklatva, a B épület előtt az egyik padon ülve írtam egy bejegyzést, amit nem publikálok, mert annyira szánalmas, hogy az már fáj.

Minden esetre vicces látvány lehetett, hogy felváltva hol röhögtem, hol pedig próbáltam halkan sírni, de a végső konklúzió az lett, hogy intermezzóvá degradálódtam a sors akaratával szemben, és megállapítottam, hogy egy önző kurva vagyok.

A mai napról már akkor gondolhattam volna, mennyire fos lesz, amikor reggel jöttem rá, hogy jah, ma délelőtt nincs TO.

Fáztam, beültem a mekibe a Blahán. Elővettem a Galaxis útikalauzt, és amikor jobbra néztem, megláttam egy nagyon valószínűtlen férfit. A maradék ősz haja hátranyalva, szemüveg, kabát. Először fel se figyeltem rá. Aztán nézem: farmer, sportcipő, zakó, méghozzá piros. Gondoltam itt valami nem stimmel. Feltűnt, hogy körbepakolta magát jegyzetekkel, könyvekkel és egy doboz tejföllel. Erre kicsit elkerekedett a szemem. Ott virított a mekis tálcán egy tejföl. Piros. A bácsi egyik oldalán kettő darab recsegős szatyor, a másikon műanyag aktatáska. Látom, felemeli az egyik könyvet. Biblia. Belelapoz, olvassa, majd felkapja a számológépet, pötyög egy kicsit, és lejegyzi a kis noteszába. Számolgat, megint előveszi a Bibliát, majd elégedetten hátradől.

Ez nekem sok volt így reggelre.

Aztán kiderült, h gyakorlatilag kivágtak egy óráról, amit ha nem végzek el, egy évet csúszok. Mehetek kuncsorogni a tanárhoz. Kibasznak 3 lapot a folyosóra, és 300 kmről jelentkezzek egy órára. Mit nekem tér és idő. Hát a jó édes...

Délután pedig, miután bejutottam a TO-ra, a tanulmányi előadóm problémám hallatán hevesen csapkodni kezdte az asztalt, illetve a billentyűzetet, majd megmagyarázta nekem, hogy DEHOGYNEM TUDOTT JELENTKEZNI ARRA A VIZSGÁRA!!! (Nyilvánvaló, hogy ez igaz, és csak azért mentem oda, hogy őt bosszantsam.)

Haza akarok menni, bebújni az ágyba, a fejemre húzni a takarót, elfelejteni az egész egyetemet és a feleslegesen futott köröket. Aludni akarok egy nagyot és b@szni bele a világba, ahogy mások is teszik, akik elvileg engem oktatnak...

S.O.S.

Eltűntek a rendszeres olvasóim.

Mayday, mayday..!!!!

Közöny, érdektelenség, spleen. Nem bírok tanulni, nem tudom rávenni magam, hogy érdekeljen ez az egész vizsgázás-dolog... erre volt jó ez a félév az egyetemen, hogy megölje minden lelkesedésemet.

Hogy én mennnnnyyyyyyire utálom a dolgokat muszájból csinálni.

Az a baj, hogy nem értem ezt a hozzáállást. Mármint a saját részemről. Egyszerűen csak van, és nem tudok vele mit kezdeni. Szomorú.

Ennyi. Kibuktam és kétségbeestem.

Igen, anya, apa, vagyok olyan önző hogy a saját bajom miatt hisztizzek. Ez van, nem érdekel hogy másnak is szar és más is szenved a tanulással és nem élvezi és a munkáját se szereti senki.

Csak akkor tudnám, minek csinálom az egészet.

Elegem van. Holnap meg fogok bukni, aztán bujdoshatok el a világba(mert más meg tudta csinálni, más nem bulizott annyit, másnak megy neked miért nem).

Most ez akkor a tűréshatár?

Volt ma egy előadásom, amit Birtalan Ágnes tartott. A nő szakterülete a sámánizmus. Annyira érdekes órákat tart... és mindig lelkes leszek tőle. Ez a félév kiöli belőlem a dolgokat. Olyan monoton, hogy elfelejtem, tulajdonképpen szeretem a szakomat... Meg a vallással kapcsolatos dolgokat. Ha lett volna a BTKn normális tájékoztatás, és tudtam volna, hogy létezik ilyen, akkor mentem volna vallástudományi minorra... ehelyett most meg szarakodok az ügyvitellel (bár úgyis titkárnő leszek a bölcsészdiplomámmal, szóval gyakorlati haszna az lesz...).

Amúgy meg az előadó totál rácsodálkozott, hogy nincs óránk a buddhizmusról ("Nem kapjátok intravénásan???"). Gondoltam magamban, mi csak a nyelvészetet kapjuk nemcsak intravénásan, hanem análisan is. Szenvedek is tőle rendesen.

Filológiai anális abuzátor.

Ahelyett, hogy mennék terepmunkázni Mongóliába XD (Persze ez mindig akkor jut eszembe, amikor ez a nő tartja az előadást. Amikor dr. Terjék tartotta, akkor el akartam menni katalogizálni egy sztúpa domborműveit Jávára:D)

Mikor hazaértem tegnap, anyukám azzal fogadott, hogy a házba fog költözni egy család, akiknek van egy bomlott elméjű lányuk, akit még senki sem látott, de éjszaka szokott kiabálni, és nem hajlandó tisztálkodni. Namármost, ha még senki sem látta, akkor nem tudom, honnan szedték, hogy nem mosakszik, de amint meghallottam a dolgot, teljesen kétségbeestem.

Amióta megnéztem a Kört, van egy olyan parám (az udvarunkon levő régi kutat leszámítva), hogy megyek a lépcsőházban felfelé, és a lépcsőfordulóban egyszercsak ott fog állni Samara. Persze ez a dolog egyre inkább elhalványult, ahogy teltek az évek, sőt mostanában már eszembe se jutott...de mostantól mi lesz??????

Mi lesz, ha jövök hazafelé este valahonnan, és egyszercsak szembe találom magam az őrült szomszéddal???? És a hosszú haja csimbókokban az arcába fog hullani?? És elindul felém??? Ésnem lesz hova menekülnöm??? És az alvó ház fel sem figyel a sikolyaimra?????Meg fogok halni az ijedtségtől...

És persze megint sikerült összebalhézni a családdal, miért is ne. Nagyon rosszul tud esni, hogy pont azok baszogatnak a legjobban, akiktől azt várnám, hogy támogassanak meg szeressenek akkor is, ha mondjuk nem vagyok tökéletes.

És azt álmodtam, hogy Zsófit kirúgatta a koliból a KDB, mert tizennégyen meghaltak és negyvenhárman megsebesültek.

I'm having sooooo much fun.

Ha valaki szeretne órákat venni "Hogyan bizoyítsuk be, hogy lehet még ennél is jobban beégni valaki előtt?" címmel, jelentkezzen nálam az 555-6321-es telefonszámon, vagy hívja az 1-800-PERFECTet(ingyenesen az államok területéről!).

Kezdem mostmár én is elhinni, hogy egy mihaszna, semmittevő szar vagyok, aki csak b@ssza a fajtáját. Nem is értem, hogy miért vagyok hullafáradt (hát persze, hogy a bulizástól, igen így van). Nem akarok panaszkodni, biztos nem olyan nehéz nekem, mint az orvososiknak például. Csak egy pici együttérzést szeretnék. Egy hangyányit. Nem sajnálatot, együttérzést. Hogy valaki azt mondja végre, megértem, hogy ki vagy bukva.

Erre hazajövök, és megint megkapom, hogy tulajdonképpen én semmit sem teszek a jövőm érdekében, lusta vagyok, mindenre jut időm, csak arra nem amire kéne.

Még ha a bulizástól lennék fáradt, egy szavam sem lenne, mert az a saját hibám. Két hete nem alszom 6 óránál többet, mert tanulok, és még ez sem elég, nem megy annyira jól a dolog, mint szeretném. Erre meg az a válasz, hogy nyáron nem csináltam semmit.

Igazán köszönöm a támogatást.

Én ezt már nem bírom sokáig.

Én most nagyon elfáradtam.

Csütörtökre vár 10 lecke kanji, egy fogalmazás, holnap szakszövegolvasás, ma héberül olvastam. (Kb úgy ment a dolog hogy ezek és ezek a magánhangzók, jó akkor most itt van ez a sor olvassa fel kérem! Elég vicces volt ahogy mindenki szerencsétlenkedett...kivéve, aki már tanult héberül.) Egész nap bent ülök a zegyetemen, tanulok, és mégsem haladok sehova...

Anyukám is felhívott ma, mire mondtam, hogy fáradt vagyok, és erre azt válaszolta, hogy hétvégén pihenni kellett volna, nem bulizni. Tudom, hogy igaza van, de nem tudná egyszer azt mondani, hogy szegény én? Nem akarom sajnáltatni magam, mert aludhattam is volna pénteken, igen, de hogy a családom egy nyamvadt GÉPnek néz, aki ontja magából az eredményeket, kezdem megunni.

Le vagyok törve, szomorú vagyok, és senki sincs itt, akihez hozzábújhatnék. Szétestem, pedig a suli még el se kezdődött...

Micsináljak most?

ithhon-otthon

Fura dolog ez, hogy én szeretek itthon lenni. Sokan azt mondják, hogy haza se akarnak jönni a Nagy Városból, mert ott olyan jó. Jó is, mert szeretem, csak másképp. Most pedig, kedvenc kinek-lesz-büdösebb-a-haja ünnepem alkalmából kirándultunk, családosan, meg még többen:) És csináltam sok fényképet és tetszenek. Talán most azért is jó volt eljönni egy kicsit, mert az adott környezet hiányában az elhagyott emlékeimet sem keresem olyan aktívan...jobb is. Viszont még mindig beteg vagyok, nem bírok elmondani három mondatot anélkül, hogy ne kezdenék el megfulladni. Pedig elmentem a doktorbácsihoz is, és írt fel gyógyszert is, és be is szedtem, ahogyan kell de csak fáj tőle a lábam és álmos vagyok. A köhögés meg marad. De nem baj, mert legalább továbbra is tudom azzal oszlatni a tömeget, hogy fuldoklás közben megszólalok, hogy ez a fránya TBC (ha-ha-ha). Igazából még mindig roncsnak érzem magam, ez valahogy nem múlt el az ideiglenes környezetváltozással, legfeljebb némiképp tompult. Ez van kérem, majd egyszer elmúlik (legalábbis remélem, mert ha nem annak nem fogok örülni). Kéne nekem egy seggberúgás, vagy valaki, aki helyrerak, de most kissé magamra vagyok utalva. Utólag elválik, hogy képes leszek-e feltámadni haló poraimból, ráadásul önerőből, avagy sem. Utólag vagy büszke leszek magamra, vagy nem. Eddigi tapasztalataim alapján nem fűzök sok reményt a dologhoz...