Örömünnepet ülök a mondattan kettesem felett.

Annyira jó volt visszamenni most, még ha csak ilyen rövid időre, akkor is. Annyira jó volt a srácokkal a bében. Annyira jólesett, hogy azt mondták, mehetek bármikor, van hely, hogy remélik látnak még a nyáron, hogy kinevették a felhőcskés pizsamanacim. Nameg a Kispál koncert...

Ájlávjú.

Jaj és majd elfelejtettem a Tehéncsöcs c. szépirodalmi remekművet, amivel vendéglátóim révén megismerkedhettem. Élmény volt:D

Hajjaj...

Hazaköltöztem. Nem gondoltam volna, hogy ilyen rosszul fog esni. Semmi baj a családdal, vagy ilyesmi, egyszerűen nem tudom megszokni a csendet, a nyugit, azt, hogy nincs folyosó, ahova kiülhetek, nincsenek szomszédék és nem megyek át kávézni a b204be. Nincs dokk se, meg semmise. Szerintem be fogok kattanni a nyáron. A helyzetet pedig csak fokozza, hogy nincs időm elpakolni a mondattan uv miatt, és a szobám tele an a koliból hazahozott cuccokkal, a ruháim pedig zsákokban vannak. Tisztára mint egy turkáló.

Arról pedig nem is beszélve, hogy megőrülök, mert nem tudom kiverni a fejemből, akit már ki kellett volna hónapokkal ezelőtt. Nem arról van szó, hogy ne bírnám felfogni hogy nem és nem és nem (amit mellesleg napjában 20 milliószor mondogatok magamnak is). Ennyire nem vagyok hülye. Az értelem szintjén minden rendben van. Viszont az, hogy hetente háromszor vele álmodok, az már egyáltalán nincs rendben. Erre már nem mondhatja senki, hogy direkt csinálom. De még az álmaim sem jók... Mindig szidom magam, hogy miért csinálom ezt, úgyis megint lelép, úgysem vagyok jó neki. És mégis minden egyes alkalommal engedek, és minden álmom alatt kidob, vagy mással látom, és sosincs jó vége.

Mégis azzal ébredek: csak álmodtam, hogy megint vele...?

Végtelenül szánalmasnak érzem magam, mert ez nem rám vall. Én nem ilyen vagyok. Ha valaki menni akar, akkor menjen, viszlát. Legfeljebb sírok egy ideig, de ennyi, továbblépek. Most a fordítottja történt. Egyszer sem sírtam még miatta. De mindig ott motoszkál a fejemben, hogy ő erre ezt mondaná, ezt csinálná, ezt mondta, ezt csinálta. Azt sem tudom minek nevezzem ezt az egészet.

Undorító. Unom már. Dühít.

Remélem olvas (ki van zárva...) és akkor most még jól le is égettem magam. Ez lenne az ábszolút csúcspont.

Írtam neki, hogy boldog szülinapot, és válaszolt. Boldog vagyok. :)

Azt álmodtam, hogy nagyon fújt a szél, összedőlt az A-épület és mindenki meghalt.

Itt van velem a tesóm a koliban, és a mai nap fő attrakciójaként rendeltünk szusit. Olyan szép. Az íze kicsit szokatlan volt, de azért ehető. Amit meghagytunk, azt meg megették a szomszédék:)

Tegnap éjjel nem tudtam aludni, és eszembe jutott, hogy idén nyáron Párizsba készültem. Még valamikor február környékén találtam ki a dolgot, amikor Cs.-vel beszélgettünk róla, hogy ő még soha nem volt Franciaországban. Párizs az egyik olyan hely, ahova, ha kezembe nyomnának egy repülőjegyet, ami csak oda szól, mennék. Az, hogy nem beszélek franciául, mellékes. (Meg az is, hogy a franciák nem a szívem csücskei...ha már ott lennék megint, úgyis elmennék megköpködni Clemenceau sírját. Milyen dolog már egyébként az is, hogy a Louvreban, ami nem a halászi kúria, nincsenek kiírva a dolgok, csak franciául...)

Mindenesetre Párizst már cseszhetem, mert nincs kivel elmenni, és pénzem sincs rá. Az igényszintem nagyon lecsökkent, mert a Tisza-partra készülök sátorozni helyette. Meg Voltra. Majd megnézem a soproni nevezettességeket az Eiffel torony meg a Notre Dame helyett. A Szajna helyett meg minden nap látom a Dunát.

Ja és erről az egészről még az is eszembe jutott, hogy annak idején, B. azt mondta, ha legközelebb Párizsban járok, akkor majd ő lesz ott velem. Még meg is ígérte. Na hát ezen akut röhögőgörcsöt kaptam olyan hajnal 2 magasságában. Az ígéretekhez így állok hozzá újabban.

És azt álmodtam (miért is lenne nyugtom, ha már sikerült elaludni...), hogy kettes lett a keleti vallások vizsgám, és a tanár a piros ingében feszítve leosztott, hogy mégis mi a fenét képzelek magamról, hogy nem tudtam normálisan elemezni egy mezopotámiai reliefet. És elvárja, hogy augusztusban(!) menjek el javítani. Mellesleg a reliefen látható volt Enki isten hátasállata, a halkecske.

Ó és a legjobbat majdnem elfelejtettem. Mostanában egyre gyakrabban előfordul, hogy maróan görcsöl a gyomrom. Remélem fekély (anyukámnak is van, szóval jók az esélyeim). Kizárt, hogy idegi alapja legyen. Maga vagyok a megtestesült nyugalom!

Jó ez a nagy önállóság amit újabban kitaláltam, meg minden, de azért nem esik jól, hogy nincs kihez odabújnom most, miután megb@sztak mondattanból. Kicsit elszomorodtam, na.

Feküdtem itthon az ágyamban, és bámultam a felhőket. Közben eszembe jutott, hogy tavaly nyáron mennyit voltam itt B.-vel ugyanígy, mennyit nevettünk és mennyi hülyeségről beszélgettünk, amikről már akkor tudtuk, hogy nem igazak, nem is lehetnek azok. Mégis elhitettük magunkkal, hogy elhisszük őket, hogy majd mi mások leszünk, hogy nekünk lehet. Csak feküdtünk az ágyamon, szerettük egymást és mindig én voltam a kiskifli.

Aztán az jutott eszembe, hogy ezen a nyáron senki nem fog velem az ágyamon feküdni. Senki nem fog hazugságokat sugdosni a fülembe, és senki sem fog nézni, miközben alszom. Nem fogok arra felébredni, hogy ott fekszik mellettem a másik, és megnyugodni, mennyire jó, hogy velem van, és hiába megy haza másnap, az illata ottmarad a párnámon, talán még a hajszálai is.

Mégsem vagyok szomorú. Nem érzem úgy, hogy ne működnék egyedül, hogy kell a másik. Egész életemben mindig valaki más mellett találtam meg a helyem, vagy talán jobb lenne azt mondani, hogy valaki másban. Most magamban akarok keresni. Szabad akarok lenni, élni akarok, átélni, megélni, kiélni, túlélni. Ki vagyok éhezve a kalandra, az érzelemre, arra a szabadságra, amit az adhat, hogy nem más függvényében, hozzá igazodva és igényeit kielégítve viselkedem, hanem magamért, egyes egyedül, úgy ahogy nekem jó, ahogyan épp tetszik.

Végre egyszer magamnak akarok (meg)felelni.

És átélni, és megélni, és kiélni, és túlélni.

Érezni és élni, ahogy épp jó.

Igen!!!

Tegnap megvettem a jegyemet a voltra, július 4-re.

A sorsom megpecsételődött.

Rettegj Manson, jövök!!!:D

Természeti katasztrófaaa!!!

Halleluja.

Átmentem hangtanból. Ami egy kész csodával egyenlő, ugyanis még abban sem voltam biztos, hogy felérek-e Pestre vizsgázni.

A dolog úgy történt, hogy vasárnap délután nyugodtan elindultunk apával a fél 5kor induló vonathoz. A kocsiban vettem észre, hogy nem jó vonatra szól a helyjegy: a fél kettesre adták.... Gondoltam nem gond, majd veszek egy másikat egy későbbire.

Ekkor pedig, akkora vihar kerekedett, amilyet én még soha életemben nem láttam. Az ég szünet nélkül zengett, de villámlani nem villámlott. A szél pedig úgy fújt, hogy leszaggatta a fák ágait és szabályosan beterítette az utat levelekkel. Teljesen zöld volt. Mintha füvön mentünk volna.

Az állomáson sikerült jegyet szerezni a következő vonatra, de már akkor furcsának tűnt, hogy fél hatkor még sehol sem volt a fél ötös szerelvény.... Aztán, miután felszálltunk, bemondták, hogy bocs, ez a járat nem megy tovább. Meghalt a közlekedés... mert akkora vihar volt, hogy leszakadtak a vezetékek, fák dőltek a sínekre, meg minden világvége. Szóval mehettem haza, és jöhettem fel a hajnali 5:26os vonattal (ami azt jelenti, h negyed 5kor keltem fel) vizsgázni. Nem voltam zokni agyilag, ááááá nem....

Hazafelé pedig láthattuk, ahogyan a tűzoltó bácsik vagdossák a faágakat láncfűrésszel, meg mossák lefelé az útról a zöldet :D

Igazán nagy élmény volt.

De a MÁV még erre a világvégére hivatkozva sem adta vissza a helyjegy árát. Elvégre a világváge nem az ő hibájuk.

Megjegyzés: a kép alsó részén a Ladánk orra látható. Apa nem akarta, hogy elverje az Új Autót a jég, ezért a Szputnyikkal mentünk. Jó döntés volt.

Fááááj:D

Nálam nagyobb szerencsétlen nem hiszem, hogy akad.

Tegnap elestem a rakpart lépcsőjén. De úgy, hogy lehorzsoltam a lábam, beütöttem a térdem, a könyököm és a fejem is. Kimondottan vicces látvány lehetett... Én is nevettem a dolgon, attól függetlenül, hogy fájt, és még most is fáj. És még csak nem is voltam az akciókor illuminált állapotban... alapból vagyok ilyen lúúúúúzer:D

Elég jó kis este volt a tegnapi:)

G. nálam aludt, és mondtam neki, hogy fázom, mire ő betakart, bezárta az ablakot, és reggel arra ébredtem, hogy még egy plédet is rámterített.

Kösziapu. Megint. Sokadszorra. Mindent.