Hazaköltöztem. Nem gondoltam volna, hogy ilyen rosszul fog esni. Semmi baj a családdal, vagy ilyesmi, egyszerűen nem tudom megszokni a csendet, a nyugit, azt, hogy nincs folyosó, ahova kiülhetek, nincsenek szomszédék és nem megyek át kávézni a b204be. Nincs dokk se, meg semmise. Szerintem be fogok kattanni a nyáron. A helyzetet pedig csak fokozza, hogy nincs időm elpakolni a mondattan uv miatt, és a szobám tele an a koliból hazahozott cuccokkal, a ruháim pedig zsákokban vannak. Tisztára mint egy turkáló.
Arról pedig nem is beszélve, hogy megőrülök, mert nem tudom kiverni a fejemből, akit már ki kellett volna hónapokkal ezelőtt. Nem arról van szó, hogy ne bírnám felfogni hogy nem és nem és nem (amit mellesleg napjában 20 milliószor mondogatok magamnak is). Ennyire nem vagyok hülye. Az értelem szintjén minden rendben van. Viszont az, hogy hetente háromszor vele álmodok, az már egyáltalán nincs rendben. Erre már nem mondhatja senki, hogy direkt csinálom. De még az álmaim sem jók... Mindig szidom magam, hogy miért csinálom ezt, úgyis megint lelép, úgysem vagyok jó neki. És mégis minden egyes alkalommal engedek, és minden álmom alatt kidob, vagy mással látom, és sosincs jó vége.
Mégis azzal ébredek: csak álmodtam, hogy megint vele...?
Végtelenül szánalmasnak érzem magam, mert ez nem rám vall. Én nem ilyen vagyok. Ha valaki menni akar, akkor menjen, viszlát. Legfeljebb sírok egy ideig, de ennyi, továbblépek. Most a fordítottja történt. Egyszer sem sírtam még miatta. De mindig ott motoszkál a fejemben, hogy ő erre ezt mondaná, ezt csinálná, ezt mondta, ezt csinálta. Azt sem tudom minek nevezzem ezt az egészet.
Undorító. Unom már. Dühít.
Remélem olvas (ki van zárva...) és akkor most még jól le is égettem magam. Ez lenne az ábszolút csúcspont.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése