gondolmány

Vannak azok az emberek, akiket egyszerűen ütnék. Pedig nem vagyok az az agresszív fajta.

A 139esre ma délután felszállt egy gyerek a Moszkván, és leült velem majdnem szembe. Felhívta a kedves édesanyja, mire ő közölte vele, hogy "Voooooootunk a retrooooooooba, százezeréééé' vásároltuuuuuuunk, vettem kettöööö farmeeeeert meg egy kabátooooooot...."

A gyerek lehetett kb. 17 éves. Maximum. Nem volt elég, hogy olyan tenyárbemászó arca volt, akkora pofával vonult a buszon (egy nyamvadt buszon) mintha az egész világ azért lenne, hogy az ő seggét nyalja. Aztán bevágja ezt a szöveget. Újgazdag nyomorék. Életemben nem fogtam még százezer forintot a kezemben, nemhogy két nadrágra meg egy szaros kabátra elköltsem. (Akárhogy számolom, a kabát, amit most vettem, és két nadrág, amit nemrég, összesen volt kb. 11000 ft...)

Mindezt a buszon, tök hangosan, mintha dicsekedni akart volna a világnak.

Persze neki semmit nem kell megtennie majd azért, hogy munkát kapjon, apuci vezetői posztot szerez neki, meg ahogy jogsija lesz, a segge alá rak egy kocsit, nyilván teljesen újat, nehogy már szó érje a ház elejét... Ha akar, akkor lediplomázik, de csak ha úgy tartja úri kedve, és amúgy is ráér, apuci a költségtérítést is bírja...

Nem vagyok irigy. Imádom a szüleimet, és tudom, hogy minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy nekem meg a tesómnak jó legyen. Legalább tudom, hogy a pénznek van értéke, és százezer forintot nem ruhában mérek, hanem mondjuk rezsiben meg élelmiszerben. Az embereket meg nem az alapján határozom meg, van-e rajtunk negyvenezres kabát. Nagyon naiv vagyok, és megszokhattam volna már, de újra és újra felbosszant a világ igazságtalansága.

A srác maradt a buszon, én leszálltam, és visszajöttem a szakadt koliba. És egyáltalán nem bánom.