mi van az emberekkel???

Ma felhívott egy régi barátom, akivel csúnyán összevesztem és nem is beszéltünk két és fél évig. Felhívott, hogy nagyon szarul van, mert kirakta a barátnője, és találkozzunk és beszélgessünk. 15 min múlva kinn voltam a Feneketlen tónál, és kb. déltől fél négyig beszélgettünk. Szegény fiú azt hitte, hogy én fogok neki bíztató dolgokat mondani az életről...azt mondta, hogy azt várta, odamegyek kiegyensúlyozottan és boldogan, és majd jól felvidítom. Izé...ezt valahogy elcseszte. Szerintem már amikor meglátott, megbánta, hogy pont engem hívott fel. Meg is jegyezte, hogy szarul nézek ki, pedig én azt hittem, hogy már abszolút regenerálódtam otthon. Ezek szerint nem sikerült. Igaz, hogy nem tudtam bíztató meg vidám meg vigasztaló dolgokat mondani, de örültem, hogy találkoztunk. Akárhogyis.

Megbizonyosodtam róla, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek kicsúszott a lába alól a talaj. Sok ismerősöm van így, hogy nem találja a helyét, és nem tudja, mit kezdjen magával. Mellesleg én is. Az az igazság, hogy egyre inkább azt látom, hogy nincsenek eszmék, nincsenek érzelmek, nincs miben hinni és nincs miért csinálni a dolgokat. És ez szar. Élek bele a vliágba, azt sem tudom, mit csinálok holnap, akikkel szeretnék találkozni, nem érnek rá, és a legszörnyűbb az egészben, hogy azt sem tudom, szeretnek-e igazán engem az emberek. De komolyan. Folyamatosan azt látom, hogy mindenki jópofizik mindenkivel, és amint lehet, beindul a pletyka. Meg a kibeszélés. És mi van akkor, ha idegesítem az embereket csak nem mondják meg.
Hiányzik valami biztos pont. Egyszerűen nincs mibe kapaszkodnom, de nem akarok lejjebb csúszni a lejtőn. Épp elég volt már belőle. Nem találok értéket sehol. Nem találom magam.