Annyira szánalmas vagyok, hogy az már nekem fáj. Undorító módon függök attól, hogy épp van-e valakim, vagy nincs. Lehet, hogy kezeltetni kellene magam? Egyszerűen nem bírom felfogni, hogy miért ennyire meghatározó, hogy van-e hímenű egyed a közelemben, vagy nincs. Nem értem miért érzem magam haszontalannak és értéktelennek, ha nem kellek valakinek (aki a tényállás szerint meg sem érdemelne, de ezt valószínű csak azért jó hajtogatni, hogy ne kelljen azt mondani, hogy én nem vagyok elég jó hozzá). Beteges amit művelek. Nem tudok leülni tanulni, más dolgokkal foglalkozni, mert folyamatosan pörög az agyam és hülyeségeken gondolkozom, mint például a miértek.
Vicces dolog a naivitás, de szerintem én már beteges szintre fejlesztettem. Mintha nem csalódtam volna eleget az emberekben ahhoz, hogy rájöjjek, nem jóindulatúak és nem törődnek senkivel se magukon kívül. Persze vannak kivételek, mint mindig, csak nekem mostanában nagyon nem sikerült a kivételekkel összefutni. Főként az ellenkező nemre értendő.
Meg fogok őrülni. Szörnyű dolog, ha valakinek nem kell a szeretetem. Felhalmozódik bennem a sok-sok érzés és nem tudok vele mit kezdeni. És emellett olyan szeretethiányom van, hogy csak na. Szerintem minden egyes hülyeséget, amit mostanában sikerült összehoznom (márpedig nem volt kevés), emiatt tettem.
Legalább azt tudnám, hogy mivel jobb más, mint én. Hogy mit tud, amit én nem. Hogy mégis mi a jó fene hiányzik belőlem, ami másban megvan. Hogy miért vagyok ilyen gyámoltalan és szerencsétlen.
A darabkáimat, amiket nagy nehezen összekapartam, sikerült megint szétszórni. Szinte látom, ahogy gurulnak szanaszét, mint a gyöngyök, és van, ami begurul az ágy alá, a hűtőszekrény alá, és onnan már sohasem kerül elő. Rettentő módón szétestem. Megint. És a szánalom az, hogy megint pasi miatt.
Ilyen nincs. Nem bírom. Válaszokat akarok. Sírni akarok.
Valaki simogassa meg a hajam...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése