gondolmány

Az életet úgy szeretném elképzelni, mint egy nagy-nagy játszóteret, ahol számtalan játék van. Én vagyok a gyerek, aki beszabadul ide, felügyelet nélkül. Mindent ki akarok próbálni-először úgy, ahogyan akkor csinálnám, ha Anya is ott lenne. Szépen kapaszkok felfelé a mászókán, nem ugrálok egyikről a másikra, a csúszdán csak lefelé csúszok. A homokozóban sütiket sütök, szép sorban, egymás mellé kiöntve őket, miután belelapítottam a rózsaszín lapátommal a formába.

Aztán minden játék unalmas lesz, ha úgy játszom velük, ahogy kell. Egy hang a fejemben azt mondja: "Rossz kislány vagy, ezt nem szabad!" De nem törődöm vele. Bedugom a fejem a mászóka réseibe, izgulva, mikor szorul be. Hason csúszok le a csúszdán - tudom, hogy telemegy a szám homokkal, de nem lehet nem kipróbálni, milyen hason csúszni. Egyik játékról a másikra ugrálva beleverem a fejem a betonba. A homokot a fejemre szórom, a lapátot elhajítom. Egyensúlyozni próbálok a mérleghintán. Persze onnan is leesek. Megütöm magam, fáj, de vár a többi játék... vajon fel lehet mászni a csúszdán visszafelé? Állva is lehet hintázni? Mennyit kell körbe forognom, hogy annyira elszédüljek, hogy ne tudjak állni a lábamon?

Ha majd haza kell mennem, arra gondolhatok, hogy játszottam mindennel-úgy ahogy szabad, és úgy is, ahogy nem.

Így akarok most élni.