Tényleg el vagyok halva, a Levi's tényleg tudott olyan nadrágot gyártani, amit felvettem, és passzolt, és fasza volt, és szép, meg is vettem azonnal, és még le is volt árazva nem kicsit. Emellett beszereztem egy kurvajó sarut is a várban a Mesterségek Ünnepén. Nagyon expeditíven vásároltam, most viszont nincs egy kurva fillérem se sállálálálá.

Fogynak a napok, és ennek örülök is, meg nem is, mert nem kicsit vagyok befosva, hogy mi lesz velem. Azt hiszem, még mindig nem fogtam fel igazán, mi is történik, pedig már a kezemben van a tartózkodási engedély is. Szerintem akkor ébredek majd rá a helyzet súlyára, amikor a repcsiről nézek le Budapestre. Ja, pláne, hogy soha életemben nem repültem még, még egy lófasz lásztminit fapadossal se, görögbe, vagy sármelsejkbe, tehát gondoljunk csak bele, kérem, hogy első utam milyen izgalmakat tartogat, mivel mintegy 16 órás lesz. Fákkjee..

Spoiler következik: kedves emberek, akik a Skins negyedik évadját írtátok, kapjátok be, mert megöltétek Freddiet, aki a legszebb volt, hát ez engem teljesen kiakasztott, hogy egy nyomorék pszichopata kellett h kinyírja  egy baseballütővel?! Ne már... 

Nem nagyon akarom elhinni, hogy a Levi's meg tudta oldani a nadrágvásárlási problémákat. Jó, jó, volt már Levi's gatyám, és klasszisokkal jobb volt, mint bármelyik kínai (jól bírta a kiképzést, de a görög oszlop jellegű lábaimnak nem tudott ellenállni, természetesen combnál elszakadt), de hogy megkímélnek a hosszan tartó próbálgatástól, meg idegbajtól, és sírógörcstől elkeseredéstől, hát... Igen szkeptikus vagyok. Viszont elszántam magam, hogy hajlandó vagyok kifizetni azt a horribilis összeget, amit van pofájuk elkérni egy rohadt nadrágért - persze csak akkor, ha tényleg olyan fasza, mint amilyennek mondják. Ha nem, akkor egyszerűen követelem a Curve ID próbálás után járó ingyen táskát, és elhúzok, éljen a trógerség!

És most következzék a legszebb mondat, amit életemben olvastam:

"Malignitásra utaló szöveti jelek nem láthatók."

Most már pikk-pakk meggyógyulok, és jövök, Japán! \(*o*)/

Szeretek itthon lenni, meg minden, de a környezetem ingerszegénységét semmi sem bizonyítja jobban, mint hogy napon fénypontja a 17:55-kor kezdődő India - álmok útján c. brazil-indiai sorozat. (Ma lesz e befejező rész!!!)

Bence is elment, elvitte megint a szívem egy darabját, de csak azért, hogy visszaadhassa, amikor legközelebb találkozunk :)*

*nálunk volt 3 napot, jelentem, az itthoni premier sikeres volt

Van ez a hülye fétisem az esküvői blogokkal. Komolyan képes vagyok izgulni, hogy megtalálják-e a vőlinek azt a ciklámen inget, ami elengedhetetlen a lagzi arculatához, meg azt is, hogy a menya meg tudja-e venni a harmadik cipőjét is a nagy napra. 

Sejtek valami betegeset amögött, ahogyan vadászom az esküvőkön készült képeket, és tök idegen emberek házasságkötését nézem, meg osztályozom (mintha bármi jogom/közöm lenne hozzá). 

Persze ez nem azt jelenti, hogy számolom vissza a napokat a nemlétező hetedhét országra szóló menyegzőmig, ó nem, csupán perverz kis szenvedély.

Erről pedig eszembe jut, hogy amióta az eszemet tudom, úgy közlekedek minden lépcsőn, hogy az utolsó lépést a jobb lábammal teszem meg. Ismeretlen lépcsőknél csalok, de pl itthon minden lépcső jobblábas - tehát jobbal kell kezdeni, hogy jobbal fejezzem be, viszont vannak ennél sokkal bonyolultabbak (egyetem B épület a tanszékig bal-jobb-bal-bal, Bence albérlete jobb-jobb-bal-jobb-bal-bal-jobb-bal), és az is eszembe jut, hogy nem vagyok ép elméjű. 

Az elmúlt pár nap tanulsága, hogy minden tiszteletem a császármetszéssel szülő anyáké, akik ellátják a babáikat a fincsi kis fájdalmak ellenére is - ezeket jelenleg én is tapasztalom. De legalább fel leszek készülve mindenre, majd ha lebabázok (és anyát odaköltöztetem magamhoz egy hétre segítség gyanánt :D)

Ha bárkinek kérdése lenne, szívesen megosztom a laparotómiával kapcsolatos tapasztalataimat...*

A miért pont velem történik ilyen, és megint el van cseszve a fél nyaram maszlagtól (megint nem lett jogsim, megint nem tudtam dolgozni stb) inkább megkímélem magam, nincs kedvem ilyeneken gondolkozni...

Ja, és nem tudok elmenni a diplomaosztómra, mert csak hétfőn szedik ki a varratot :(

*lányok, menjetek nődokihoz. komolyan.

Most jöttem a masszőrtől, és azt mondta, egyensúlyban van bennem az energia. Ilyet még soha nem mondott, pedig már ismerem egy ideje.

Nem kis meglepetésemre ötöst adtak a záróvizsgán. Vicces volt, mert már az első mondatomba felháborodva belekötött a prof (aki matuzsálemi korú, és amúgy már nyugdíjban van, és az egész 3 év alatt egyetlen órát tartott nekünk), és ezt folytatta 40 percen keresztül. Lényeg a lényeg, megvan a diplomám.

Szeptemberben meg, ha minden jól megy, akkor lelépek kis hazánkból :) Egy Togane nevű városban fogok egyetemre járni, és úgy megtanulok japánul, hogy amint ismét magyar földre teszem a lábam, állásajánlatokkal fognak bombázni, én meg nem fogok győzni válogatni. Ez a terv.*

Most meg itthon vagyok, ami jó, mert amikor a húg épp nem kamaszodik nagyon, akkor nyugodtság van, meg van rendes kaja, és eszem zöldséget, nem csak szezámmagos csirkét, meg smacklevest.

Persze mennék már vissza Pestre, mert ülnék a gödörnél éjhosszat, meg fetrengenék napokig az Izabella utcai bálteremben... :)

*meg az, hogy a használt bugyijaim értékesítéséből fogok mellékjövedelemre szert tenni

Nem tudok semmit.
Holnap lehet szidni, aztán vagy kivágnak, vagy délutánra lesz egy diplomám.
Jajjj de nagyon be vagyok fosva...

Felhívtam - nem tudom, miért.*
Lehet, hogy nem volt jó ötlet.




*hiszenmárakkorfelakartamhívniazonnalamikormegtudtamhogyfelborultafixiveldenemmertemésmostmegaztálmodtamhtörténtvelevalamihátfelkelletthívnihogytudjammivanvelejaj.

Beszélgetés a húggal

Én:    - Mit kérsz a ballagásodra?
Húg: - Külföldi utat, valamelyik tengerpartra.
Én:    - Egy egyetemista pénztárcájához mérten gondolkozz, légy szíves!
Húg: - Akkor egy fröccsöt!*


*végre, végre kiderül, hogy megvan a gyerekben a potenciál

Elaludtunk,és azt álmodtam, hogy vele vagyok.

Sosem gondoltam volna, hogy az olyan dolgok, mint az orosz hússaláta, vagy a Naboo starfighter ekkora hatást fognak gyakorolni az életemre, de a kozmikus lófasznak ezúton is köszönöm a közreműködést.

Most ez az aktuális szám a fejemben.

Hazajöttem, és szeretnék biciklire pattanni, akár a Tiszáig is kitekerni, vagy csak körbekörbekörbe a városban, ehelyett beadandókat gyártok jövő hétre. Azért a piacra elmentem (mert a 300ftos melltartó rulez), és amikor a húggal megközelítettük a kínai büfét (ahol a világ legeslegjobb kínai kajája van!), a szakács, Yang felesége előre kiszúrt minket és nyolcszáz wattos mosollyal mondta, hogy helósziasztok :D

Amúgy meg, kéne valami fasza munka nyárra Pesten.

Sokat gondolkozom azon mostanában,  hogy van-e jogom ahhoz, amit csinálok. Hogy megtehetem-e, hogy én hozzak meg olyan döntéseket azzal kapcsolatban, legyen-e közöm valakihez, vagy ne. Hogy véget érnek-e dolgok, hogy el lehet-e vágni egyetlen döntéssel minden szálat, ami köt valakihez.

Persze nyilván a rajztanárról beszélek. Visszagondolva kicsit úgy érzem, nem volt jogom ahhoz, hogy vele legyek, mert valahol mindig tudtam, hogy egyszer vége lesz, és nem én vagyok az, akire szüksége van. De hát lehet is nekem beszélni. Hogy ne kezdjünk bele, mert fájni fog. 

Hova jutottam megint? Oda, hogy nem hiszek el semmit addig, amíg nem nyúlok a tűzhöz, és meg nem égetem magam. ÉS másokat is, akik közel állnak hozzám, és ha jót akarok nekik, távol kellene tartanom magam tőlük. 

Néha eszembe jut, hogy talán jobb lenne a világnak, ha elütne egy busz...

Furcsa nagyon most ez a kettősség, ami bennem van. Annyi a változás, az újdonság, hogy csak kapkodom a fejem, és remélhetem, hogy jó döntéseket hoztam. Bár, még mindig tartom magam ahhoz, amit akkor döntöttem el, amikor a pszichopata csendesgyilkos exről kiderült, hogy átbaszott: nem fogom megengedni magamnak, hogy lelkiismeret-furdalásom legyen a tetteim és döntéseim miatt. Ha akkor azt gondoltam helyesnek, annak megvan az oka. Ami megtörtént, azon úgysem tudok változtatni - felesleges az önmarcangolás.

Bár, hozzátenném, most sem magamat sajnálom. 

Szóval, jelentkeztem egy indonéz ösztöndíjra, azon az alapon, hogy kapja be mindenki, ha nem mehetek Japánba, akkor is világot fogok látni. Méghozzá valami überfasza helyen, mondjuk Balin. Az ösztöndíjat megkaptam, a dolog szépséghibája csak annyi, hogy egy Malang nevű városba, amit még csak nem is említettem a study planben, sőt, szinte azt sem tudtam, hogy létezik, és siralmasan messze van nemhogy Balitól, de még az óceántól is. Persze ez baromira nem érdekel, szerintem nincs a világon olyan hely, ahol nem lehetne fantasztikus dolgokat találni.

Az ügy másik fele, hogy beadtam egy pályázatot Japánba is, ami viszont még nincs elbírálva; május közepe felé várjuk az eredményt. Ez ugyanaz az ösztöndíj, amit tavaly nem kaptam meg. 

Ergo, most már biztos: szeptemberre elhúzok a Távol-Keletre! Már csak a pontos hely kérdéses :)

(Viszont, ha Indonéziában fogom ünnepelni a szülinapom, akkor kihívás lesz muszlim országban nőként bebaszni. Rákenroll!)

Azt mondja ma nekem Csimpó: "Ne viselkedj már úgy, mint egy 21 éves kis picsa!" :D

Amúgy kaptam egy ösztöndíjat Indonéziába.

nemésnem megy ki a fejemből, és az a kép sem ami társul hozzá ó nem...

Imádom az ünnepeket, most is jól bepálinkáztam apával, meg Enikővel, meg Anitával. Sütöttünk mindenféle husit tárcsalapon, közben meggyomroztam a szomszéd gyereket (majd rakok fel róla képet, ha megtalálom a telóm adatkábelét).

Tegnap este meg két órán át lakkoztam a körmöm (szánalom), közben meg snookert néztem, és a kommentátor olyanokat mondott, h "kifilézte a golyókat" (wtf) meg "teleszkópos kihúzható hosszabbító".